Kányádi Sándor születésnapjára

Kányádi Sándort a Petőfi Irodalmi Múzemban köszöntötték tegnap barátai és tisztelői; a költő május 10-én töltötte be 85. születésnapját.

Nyolcvanöt esztendő áll Kányádi Sándor mögött: nehéz küzdelmek és szomorú vereségek, csalódások és reménységek évtizedei.

Emberi és költői sorsa együtt mozgott az erdélyi magyarságéval, voltak biztató esztendők (például a negyvenes évek elején, a hatvanas évek végén, a kilencvenes években), midőn a szülőföld népe bizalommal nézett szűkebb hazája jövőjébe, és voltak a megcsalatásnak, a kiábrándulásnak, a súlyos próbatételeknek korszakai.

Kányádi Sándor költészetében mindig nyomon követhető volt a történelemnek ez a hullámmozgása, neki is volt oka a kétségbeesésre, így a romániai zsarnokság utolsó évtizedében, midőn a költő erdélyi magyar népének állandóan érzékelnie kellett a fölötte terjeszkedő gonosz hatalom szorongató erejét.

Kányádi azonban ezekben az esztendőkben (évtizedekben) sem adta fel az ellenállás készségét és erkölcsét. Akkor írott verseinek tükrében nyomon követhetők a közösségi megpróbáltatások.

Ezeket a költeményeket úgy olvashatjuk, mint az erdélyi magyarság zaklatott életének lírai krónikáját, amely, mondhatni, történelmi, egyszersmind személyes hitelességgel ad számot mindarról, ami alig elviselhető.

A lelki ellenállás erkölcsi ereje azonban akkor is átütött a tragikus reflexiókon. Akiknek voltak személyes tapasztalatai arról, hogy az erdélyi magyar közösség ilyen nehéz traumák súlya alatt volt kénytelen élni a romániai rémuralom évtizedeiben, jól tudja, hogy Kányádi Sándor költészete nem csak a megpróbáltatásoknak, az emberi tragédiáknak adott hangot, a tragédiák elviseléséhez lelki erőt is adott.

Az ellenállás készségét, a nemzeti közösség történelmi és kulturális önazonosságát erősítette. Mindebben a magyar költészet sok évszázados hagyományait követte: Vörösmartyét, Aranyét, Adyét, Illyését, akiknek költészete nem pusztán a szó művészetének magaslati pontján hangzott fel, hanem valóban történelemformáló erőként szolgálta a nemzeti közösség önismeretét, öntudatát, következésképp megmaradását.

A költészet persze nem csak a fennmaradás nemzeti stratégiáját szolgálja és jelenti: a költészet a nyelv elkötelezett gondozója, a szó teremtő művészete is.

Kányádi Sándor költészete egyszerre hagyományos és modern, kifejezésmódjában hatnak irodalmunk igen régi hagyományai, így az erdélyi népballadák sűrű drámaisága, a klasszikus hagyományok (amelyek mintha Arany János poétikájára lennének visszavezethetők) és a huszadik század költészetének, ezen belül az avantgárd szabad formaalakításának vívmányai is.

Kányádi Sándor költészete, hasonlóan József Attila, Illyés Gyula vagy Nagy László költészetéhez, összegző jellegű, ott lüktet benne a nyolc évszázados magyar líra vérkeringése.

A nagy költészet mindig tágas lelki és szellemi univerzumot hoz létre, és ebben a virtuális univerzumban minden személyes és közösségi tapasztalatnak, felismerésnek - örömnek és kétségbeesésnek helye van. Ilyen költői univerzumot hozott létre Kányádi Sándor költészete is, személyes világot, amely ugyanakkor mindenki számára átjárható, mindenki számára felkínálja az azonosulás lehetőségét.

Nekünk szól és rólunk: huszadik-huszonegyedik századi erdélyiekről, magyarokról, európaiakról, emberekről beszél.