56 nem ilyen Magyarországot akart

Ahol most állunk, ott 25 esztendeje egy üres sírgödör tátongott és várta azt a férfit, akinek majd az idők végeztéig nyughelye lesz. Azt a férfit, akit 30 évvel korábban, 1958. június 16-ának hajnalán galádul meggyilkoltak, közönséges bűnöző módjára akasztófán küldtek a halálba s akinek a holttestét először a börtön udvarán egy gödörbe lökték, ócska bútorokat, lim-lomot hányva a koporsóra, majd 1961. február 24-én kiásták onnan, kátránypapírt drótoztak a tetemre, és átvitték ide, a szomszédos Új Köztemető 301-es parcellájába és hamis név alatt Borbíró Piroskaként arccal lefelé elföldeltek.

Ugyanígy jártak el legközelebbi küzdőtársaival, Losonczy Gézával, Szilágyi Józseffel, Maléter Pállal és Gimes Miklóssal - az utóbbiak esetében a gonoszság odáig ment, hogy a szálfa termetű tábornok lábait összetörték, hogy ugyanabba a gödörbe gyömöszölhessék, mint a kistermetű újságírót. Mi volt Nagy Imre és valamennyiők bűne? Az, hogy egy új, szabad, demokratikus Magyarországot akartak. Ezért a Magyarországért kellett meghalniuk.

Nagy Imre, amikor 1953-ban kormányra került, intézkedések egész sorával tette élhetőbbé, emberségesebbé a magyarok életét. Megszüntette az internálótáborokat, a kötelező vasárnapi munkát az üzemekben, engedélyezte a parasztok szabad kilépését a kényszer-szövetkezetekből, az addig tiltott, bezárt kis üzletek újranyitását - a derűt, a jobb kedvet, az asszonyok színesebb ruháit, a kis magyarok vidámabb életét.

Ellenségei két évet sem adtak neki, aztán leváltották, valójában háziőrizetben tartották. Hozzá, a pártjából kiközösítetthez fordultak a lengyel események nyomán 1956 októberében mozgásba lendült fiatalok, és a megrémült, idegenszívű csatlósoknak nem maradt más választásuk, minthogy nagy riadalmukban őt kérjék fel - fogcsikorgatva - miniszterelnöknek.

Fölösleges volna részleteznem a forradalom történetét - mindnyájan ismeritek. Legfeljebb annyit, hogy ha volt ember, aki szót értett diákokkal, felkelőkkel, munkástanácsokkal, vidéki küldöttségekkel, aki mindent megtett a békés fejleményekért, aki hitt a Budapestre érkezett szovjet vezetők ígéreteinek, aki olyan demokratikus, többpárti kormányt alakított, amelyik a magyar szabadság megőrzése mellett jó viszonyt szeretett volna ápolni a hatalmas erejű Szovjetunióval, s ugyanakkor a szomszédainkkal és a nyugati világgal is, az az ember Nagy Imre volt.

És akadt a párt vezetésében valaki, akiről úgy tűnt, hogy megbízhat bene és számíthat rá. Ez a valaki, akinek a nevét sem kívánom a számra venni, 1956. október 30-án egyebek közt ezt olvasta fel a Kossuth Rádióban: "Én a magam részéről kijelenthetem, hogy az előttem szólókkal, Nagy Imre, Tildy Zoltán, Erdei Ferenc ismerőseimmel és barátaimmal, általam nagyrabecsült és tisztelt honfitársaimmal teljes mértékben egyetértek".

Ugyanez a valaki november elsején 21 órakor ezeket mondotta a mikrofonba: "Népünk dicsőséges felkelése (…) kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk, ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki.

A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandor politika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helyt álltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránt hűségtől."

Az egyetlen, aki nem állt helyt, az ő volt. Mert alig fejezte be a szép szavait, egy régi kommintern-ügynök társaságában már át is szökött a szovjetekhez. Nincs itt sem idő, sem hely a részletezésre. Hogyan jelentette ki, mikor szovjet tankokkal Budapestre jött: "Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni (…) Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket."

Minden szava hazugság volt. Az első perctől kezdve eltökélte, hogy megöli Nagy Imrét. Mikor 1957 januárjában - éppen az ő ingatag rendszerének támogatására - Budapestre érkezett a kommunista mozgalom egyik legnagyobb tekintélye, a kínai Csou-En-laj, és arra emlékeztette őt, hogy őnáluk az úgynevezett főbűnösöket nem végzik ki, mert azok bármikor elővehetők és felhasználhatók - az az ember, aki egy nagy senki volt Csou-hoz képest, pimaszul kioktatta a kínaiakat, hogy nálunk más a helyzet, mert Nagy Imre áruló szerepe egyre láthatóbb és bizonyíthatóbb.

Azaz: már akkor tudta és eltökélte, hogy meggyilkolja Nagy Imrét. Említettem, hogy nem kívánok a részletekbe bocsátkozni: hogyan torkolt le egy politikai bizottsági tagot, aki 1958 februárjában azt javasolta: a leendő ítélet után gyakoroljanak azonnal kegyelmet. "Ez nem járható út"- vágott vissza ingerülten. Hogyan várt türelmesen másfél éven át - amikor igazából a kivégzést már az oroszok sem akarták - egy átmeneti Hruscsov-Tito összezördülésre, arra, hogy ezt kihasználva Nagy Imrééket meggyilkolhassa.

És mégis, mikor a végzet már megfosztotta az elméje működésétől és az őrület vett rajta erőt, még akkor is igyekezett "kimosni" magát: még akkor is azt hazudta, hogy ha Nagy Imre aláírta volna lemondását, akkor életben maradhatott volna. Még bomlott aggyal is arra akarta hárítani bűnét, akit gyűlölt - gyűlölt, mert különb volt nála. Azóta, barátaim, a gyilkos eltűnt a saját sírjából is - és Nagy Imre itt van velünk, és amíg magyar él e földön, ő is él és élni is fog. Mint ahogy él az egész művelt világ tiszteletében és megbecsülésében is.

Más kérdés, de megkerülhetetlen: vajon Nagy Imre és 1956 szellemisége - túl a kegyes megemlékezésekben - mennyiben él és érvényesül ma Magyarországon? Nem az önelégültség, sokkal inkább a keserűség idézi fel bennem - és ha megengedetitek - idéznék Nektek is néhány sort abból, amit Nagy Erzsébet felkérésének eleget téve, ugyanitt, e mellett a sír mellett ma 25 éve mondtam:

"Nagy Imre és mártírtársai - lettek légyen bár kommunisták, nem kommunisták, vagy antikommunisták, nem olyan Magyarországért adták az életüket, és a túlélők sem olyan Magyarországért vettek részt a forradalomban, ahol a máris több milliónyi szegények még szegényebbek lesznek s ahol pöffetegen hivalkodhatnak a könnyű pénzszerzés ügyeskedői. Márpedig ez a veszély fennáll, ki tudja, nem ez-e a legnagyobb veszély?"

Amit negyedszázada csak sejtésként, balsejtelemként jeleztem, mára keserű, szinte elviselhetetlenül keserű valóság lett.Más országokban is ilyen és van, ahol még döbbenetesebb a helyzet? Lehetséges, de legyen ez az ő gondjuk.

Ám az, hogy nálunk tíz- vagy százezrek - a kiváltságosok, az ügyesek - dőzsölnek, úszkálnak a javakban és eközben 3 millió magyar él nyomorban, a létminimum határán vagy jócskán az alatt, és már eddig félmillió magyar fiatal és kevésbé fiatal ment el ebből a kis országból nyugatra - nem cifrázom: bárki, bármilyen oldalon küzdött 56-ban, senki sem ilyen Magyarországot akart!

Nem olyat, ahol valaki azt mondhatja: "Akinek nincs semmije, az annyit is ér." Nekem erről Csokonai Vitéz Mihály és József Attila jut eszembe: mert őnekik aztán a tüdőbajon és a gyilkos vonatkerekeken kívül igazán semmijük sem volt -d e talán annyit mégis értek, mint bármelyik mai miniszter vagy milliárdos.

Drága Barátaim! Az az ember, akinek a sírjánál állunk, többé nem tud megszólalni. De ha szólhatna, nem hiszem, hogy nem így érezne és nem így gondolkodna. Imre bácsi: légy velünk és míg élünk, adj nekünk hitet és bátorságot, és adjál majd az utánunk következőknek is!

Méray Tibor beszéde 2004. június 13-án a rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájánál, Nagy Imre sírja mellett a Nagy Imre Társaság rendezte megemlékezésen.