Hon a hazában

Vannak még, akik hajdanában verseket is tanultak. Sokuk emlékezetéből talán felmerül ez a két sor: "Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában,” Erre a képre, ennek mondanivalójára utal a Liget kiadó kiadásában megjelent antológia. Sok olyan szöveget tartalmaz, amelyek ma is időszerűek. Ezek az „áthallások” avattatják egy költőt, irodalmi művet halhatatlanná.

A 20. és a 21.század kezdetén világjelenség, hogy mindenki honát keresi a hazában. Vannak, akik megtalálják, de vannak, akik máshol keresik a boldogulásukat. Sokáig nézegettem Csontvári Vihar a Hortobágyon című festményét, a kötet remek illusztrációinak egyikét, s arra gondoltam, nem könnyű meglelni manapság a békességes „hont”, azt az egyensúllyal és békével kecsegtető világot, amely Petőfi tájleíró verseiben tárul elénk. De lehet-e manapság ilyen békességre lelni? Olyan szemmel tájékozódni, amilyennel Krúdy, miközben hőseivel a vörös postakocsin utazott, vagy ahogy Glatz Oszkár tekintett a hegyek között megbúvó tanyára? Meghalljuk-e Radnóti vallomását, aki a hazában a hon fiának vallotta magát, de ez a hon csak délibáb volt, s hazája eltaszította. Kölcsey Ferenc Huszt című versében a lebegő rémalak arra int, hogy ne a régi korokat idézzük, hanem alapozzuk meg a boldogabb jövőt. De látjuk-re ennek a jövendőnek a körvonalait, a haza „fényre derülésének” esélyét, miközben alkotás és gyarapítás helyett kardcsörtetve küzdünk nem létező ellenségeinkkel? Egyetértünk-e a nagy célokban s azok megvalósíthatóságában, vagy reménytelen magányban sodródunk napról napra, ahogy Petri György írta: „Pattogzik - szörnyű magányunk, - mint a napon rozsdás sínek”?

Háború dúlja a lelkeket, mint egykor Budapestet. (Nem véletlen, hogy a gyűjteményben ez az egyik több változatban megjelenített téma.) Tóth Eszter nagyszabású versében (Egyenes adás a háború dúlta Budapestről) a riporter pontosságával számolt be a pusztulás látványáról, igazolva a régi mondást: fegyverek zajában elhallgatnak a múzsák. „A Múzeumban ősi szarkofág van, - kint a kertben orosz katonasír. – Kisfiú szalad kék matrózruhában, - s a krónikás egy tönkön verset ír. Fölnéz, megtalálja Arany János szobrát – és ceruzáját búsan elteszi. – Téli szél gyűri a légó-víz fodrát – s Toldi kő arcát hóval legyezi.” Mintha mégis volna remény és feloldozás, legalábbis erről árulkodik Vas István vallomásos Pesti elégiája: „Kihunyt már minden villany és dereng a ködben a hit: - Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, - Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.” Bár mindenki ugyanúgy érezne.” Bár mindenkinek megadatnék a lehetősége, hogy békében élhessen itt, s nem kellene folyvást nyugtalanul élnie a jelenben! Vajon a hazából távozók szívében ott él még Heltai Jenő pajkos-hűséges vallomásának emléke: „Szeretlek édes Budapestem. Te pajkos, kis kokott! Mint a kacér lányt, kit bolondos. Szívünk már megszokott. A sors, a sors bármerre űzzön, Mindig eszembe jut Legszebb utad, szép Budapestem: A Kerepesi út.”? Netán komoran szembesül Ady kérdésével a megosztott hazában: „Én nem vagyok magyar?” Csak az magyar, aki kitaszítja a másikat? De jó lenne, ha ezek a pökhendi magyarok is beleolvasnának ebbe az antológiába, és legalább magyarul megtanulnának!