Népirtásról húsz év után

Ruanda ma is robbanással fenyegető puskaporos hordó. Így összegzi helyszíni benyomásait Szabadi Klaudia, aki Halj meg, tuszi! címmel írt könyvet. Felidézi az afrikai országban húsz éve lezajlott hatalmas etnikai tisztogatás okait és következményeit, s ezzel egyúttal emléket állít a több mint egymillió áldozatnak.

A világtörténelem egyik legnagyobb népirtása Ruandában történt éppen 20 éve, 1994-ben. Száz nap alatt, áprilistól július közepéig legalább félmillió tuszi és több százezer hutu őslakos vesztette életét.

A véres leszámolás azután kezdődött, hogy merénylet áldozata lett Ruanda és a szomszédos Burundi hutu elnöke. Ezután elszabadult a pokol.

A többségben levő hutu milíciák etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszik és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben.

Nyáron aztán a Paul Kagame vezette tuszi Ruandai Hazafias Hadsereg betört a szomszédos Ugandából, és fokozatosan nyomult előre a főváros, Kigali felé. Nem sokkal később elfoglalták az egész országot.

Akkor sok tuszi hazatérhetett, de több, mint két millió hutu elmenekült. A tuszik megtorlásának mintegy 60 ezer áldozata volt. A Hazafias Hadsereg átvette az ország irányítását, Paul Kagame előbb kormányfő lett, majd magát nevezte ki államfővé.

Az erőszak és annak emléke még most is érezhető, bár a turisták szerint megfelelő óvintézkedéseket betartva Ruanda látogatható. Ennek köszönhetően járt ott a közelmúltban egy magyar újságíró, Szabadi Klaudia is.

Egy forgatócsoportot kísért el, mindössze három és fél napot töltött el Ruandában, de beszélgetéseiről és élményeiről könyvet írt. Halj meg, tuszi! címmel a húsz évvel ezelőtti genocídium okaira kereste a választ.

Mint lapunknak elmondta, maguk az érintettek, a tuszik sem tudtak felelni arra, miért hagyták, hogy mindez megtörténjen, miért nem védekeztek, vagy álltak ellen. A könyv éppen azért született, hogy minél több részlet váljon ismertté, s hogy a népirtás soha ne ismétlődhessen meg.

Szabadi Klaudia a könyvben azt írja, a ruandiak megbocsátottak egymásnak, már békejobbot nyújtott az áldozat a gyilkosnak.

Ez ugyan kétségekre ad okot, mégis igaz. Az afrikai ország lakói azt mondják, csakis így képesek továbblépni. Igaz, a vezetés is ezt sulykolja beléjük, erről beszél Paul Kagame elnök is minden nyilvános szereplésén.

A szerző úgy látja, a népirtásnak véget vető elnökben bízik a nép és követi őt, noha ebben nyilván közrejátszik valamiféle manipuláció is: az emberek hiszik, hogy amíg őt támogatják, nem történhet egy újabb genocídium.

Szükség is van a nyugalomra és a békére, mert Szabadi Klaudia azt tapasztalta, ez a kicsi állam valóságos puskaporos hordó. Sokan élnek ott, akiknek szüleit, családját meggyilkolták és bár most arról beszélnek, hogy megbocsátottak, a hamu alatt izzik a parázs.

A könyv főszereplőjének vallomásából is ez derül ki. Úgy kellett megfékeznie egy rokonát, amikor bosszúból csaknem megölte a mészárlás egyik tettesét. A szerző szerint ez nyilvánvalóan nem elszigetelt eset, és ő igyekezett láttatni a “felszín alatti Ruandát is”.