A történelem véres revüje

Vidéki melegítős suttyóból, harácsoló surmó kereskedőből lesz szeszélyes, öldöklő diktátorrá Székely Csaba Vitéz Mihály című darabjának címszereplője, amit beválogattak a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába. Ahogy a szombathelyi Weöres Sándor Színházban Bajomi Nagy György remekül játssza, ez a krajovai bánná, majd vajdává váló történelmi alak igazi kelet-európai figura. Egy gátlástalanul nagyra törő, aki megmámorosodik a hatalomtól, bárkin keresztül gázolva, eszes furfanggal, magától értetődő gerinctelenséggel, erkölcsi skrupulusokat nem különösebben ismerve, tör előre. Gyilkol, nyeglén kaszabol, talpnyalók hadát tartja maga körül, buzgón kiépíti birodalmát, dörgölődzésért busásan jutalmaz, a legcsekélyebb ellenállásért kegyetlenül büntet. A vér szinte doppingolja. Az áldozatok száma nem kedvetleníti el, tántoríthatatlanul megy előre az útján, és még arra is kiokosítják, hogy a vereséget győzelemmé kell átírni a krónikákban, és végül, akkor el is hitethető, hogy az fényes diadal volt. A hazugságpropaganda, legalábbis egy ideig, beválik.

Bajomi Nagy korpulens alkatával, hirtelen hangulatváltozásokkal, karizmatikussággal, veszélyes kiszámíthatatlansággal, önajnározó önimádattal, megteremt egy figurát, aki sok tekintetben mai politikusainkra hajaz. Körülötte pedig ott az a totális káosz, tébolyító zűrzavar, felbolydult méhkasra emlékezhető szédült világ, amiben nap, mint nap részünk van, amiben ember embernek farkasa. És amiben alig akad olyan, aki hozzáértően a helyén van, inkább az ármány, a galádság, az általános félelem, a joggal való rettegés az úr.

Szövevényesebb darab ez, mint amit eddig Székely Csabától, a Bánya-trilógiában megszokhattunk, amivel berobbant a magyar irodalomba, és amelynek első két darabja a POSZT-on is méltán kiugró sikert aratott. A szövevényesség jár némi túlbeszéltséggel, túlburjánzással, ide-oda indázással, bizonyos szereplők, éppen hogy csak feltűnésével, olykor nehezen követhetőséggel. Nem egyenletes a Béres Attila által rendezett produkció, kiváló, formátumos részek váltják egymást súlytalan poénkodással, az, ami Székelynek jelentős érdeme, hogy hátborzongató, torokszorító dolgokról tud úgy beszélni, hogy közben megszakadunk a nevetéstől, nem mindig érvényesül. Van egy roppant nagy, keményen dolgozó szereplőgárda, melyből sokan több szerepet is játszanak. Komoly vállalás a színház részéről a drámapályázatára érkezett darab ősbemutatója, ami jókora munkával, felemás eredményt hozott.

Szintén komoly vállalás, ugyancsak nagy szereplőgárdát igénylő produkció, és megint csak egy korlátlan hatalmú alak áll a produkció középpontjában, a Mester és Margarita debreceni Csokonai Színház által bemutatott verziójában, szintén a versenyprogram részeként. Bulgakov remekművében maga a sátán jelenik meg Moszkvában, ahol van akkora káosz, zűrzavarral teli embertelenség, és tobzódik annyi bűn, mint a Székely által leírt korabeli Erdélyben. Wolandként, az ördögként, Szalma Tamás ebben a rendetlenségben sok tekintetben rendet vág. Ő is lezserül, sőt akár élvezettel gyilkol. Ő is megszédül korlátlan hatalmától, de roppant éles, mindenen áthatoló röntgen szemeivel, rémisztően tisztán látja a dolgokat, miközben kéjesen élvezi, hogy bármit megtehet. Szalma elegáns, külsőleg választékos modorú urat formál, akiben persze alapjáraton ott a gonoszság, de van hajlama a jóra, és az aljasság kegyetlen megtorlására. Abszolút érzékeli, ki hazudik, ki álságos, ki hátmögötti, ezért a maga módján büntet és büntet.

Rusznyák Gábor rendező erős víziót álmodott a színpadra, már-már festői képek, színes forgatagok, mutatós tömegjelenetek sorjáznak. Debreceni Borbála kacskaringós lépcsőrendszere, szereplőket megsokszorozó tükrei, perspektívát kitágító rafinériái tovább fokozzák a hatásosságot. Költőisége van a látványnak, groteszk elemeltsége. A zenekar, melynek jelmezbe bújtatott karmestere is szereplővé válik, segít aláfesteni a víziók hangulatát. A baj azonban az, hogy a szöveg gyakran beleolvad a látomásokba. Dráma pedig ritkán csiholódik, olykor csak narrátorral is megerősített, látomásokkal megspékelt, korrekt történetmesélést kapunk. A legfőbb probléma, hogy általában elvész Bulgakov dermesztően metsző humora, amivel tényleg ölni lehet. Ebben az esetben is temérdek áldozatos munka van a produkcióban, összehangolt a roppant méretű szereplőgárda munkája, de sokszor az igazi játék, a szédítő mélység, és a felszabadult komédiázás izgalmasan feszült keveréke hiányzik.

A POSZT-ot éppen ma záró gálaest programján az Orient című Békéscsabai Jókai Színház és a gödöllői Művészetek Háza közös produkciójában készült előadásból láthatók részletek. Én korábban, a Nemzeti Színházban tartott vendégjátékon néztem meg a produkciót. Ebben nincs nagyformátumú főhős, hanem éppen arról van szó, hogy az ember mennyire elveszhet, milyen riasztóan eltörpülhet a történelem viharában. De tömeg, színesen mozgalmas forgatag, itt is van bőven. A történet szerint egy férfi és egy nő beszáll az Orient expresszbe, ami keresztülzakatol Európán. A férfi és a nő ki-ki száll a különböző országokban, melyekben táncokkal, dalokkal, kis jelenetekkel megelevenedik az ottani élet. Lényegében revü ez, amihez a rendező, Fekete Péter nagyon ért. Általában fergetegesek a képek, látványosak a jelmezek, imponáló apparátus mozog pontosan szervezetten, tökéletes üzembiztonsággal. Bámulatosan gyorsan, érzékkel, kitűnő szakmai felkészültséggel, hatalmas átéléssel ropják a Fricska Táncegyüttes tagjai. Sajnos a Békéscsabai Jókai Színház női táncosai közel sem rendelkeznek ilyen felkészültséggel, zavaró az erős szakmai szintkülönbség. A férfi és a nő szerepében Szomor György és Gubik Petra tőlük megszokottan, jókora átéltséggel énekelnek, A Talamba Ütőegyüttes és a Cimbaliband művészei káprázatos lendülettel, eszelős tempóban, parádésan játsszák Szitha Miklós és Grünvald László jobbára tempós, de elérzékenyülésre is lehetőséget adó zenéjét.

Arról nem vagyok azonban meggyőződve, hogy a háború borzalmai, az ember, mint sátánfog vetemény, amiről tulajdonképpen szó van, a szándéknak megfelelően kellő hangsúllyal megjelenik a produkcióban. Kedvtelve, élvezettel bámulom a jobbára igen profi revüt, ami hiányzik a színpadainkról. Örülök neki. De az emberi lét nagy kérdéseibe egyáltalán nem gondolok bele, sőt, ezeket leginkább fölöslegesnek érzem ebben a produkcióban.