A hatalom tudatosan agyatlanít

Robbanásveszélyes, vészterhes időkről, és rútul véres végkifejletről beszél - Béres Attila rendezésében - a Miskolci Nemzeti Színház Tóték előadása, amit a Városmajori Színpadon láthattunk. Azon nevetünk sokat, amin sírnunk kellene. Örkény groteszk darabja ma is hátborzongatóan aktuális.

A tébolyultan kiszámíthatatlan, és ezért különösen veszélyes hatalom megtestesítése az, ahogy Görög László az Őrnagyot játssza a Miskolci Nemzeti Színház Tóték előadásában, ami a Városmajori Színpadon vendégszerepelt. Ez a katonatiszt látszólag demokrata. Kérdezgeti a Tót család tagjait, hogy nekik hogy jó. De aztán csak azt fogadja el, ami neki jó. És, hogy neki mi jó, azt erősen sugallja. Görög eljátssza azt az alacsony növésű embert, akinek kisebbségi érzése van a termete miatt.

Aki tényleg rosszul érzi magát attól, hogy vannak magasabb emberek nála, és kis növésűként, sértettségében, ő néz le mindenkit. Görög rémisztően szúrós tekintetű tud lenni, akár ezt is nevezhetnénk szemmel verésnek. Nézésével csaknem ölni képes. Egy-egy elutasító gesztusa is dermesztő. Idegroncs és hatalmaskodó, ellentmondást nem tűrő zsarnok egyszerre.

Mint a nyílvessző, olyan eszeveszett rohanással kotródik be a szobájába, durcásan felszegett fejjel, ha úgy érzi, megsértették. Az ajtót annyira vehemensen csapja be maga után, hogy zeng a ház. Alattvalóként kell hozzá bekopogni, bekéredzkedni, majd beóvakodni, hogy valahogyan ki lehessen engesztelni. Közben persze azt hangoztatja, hogy rá nem kell tekintettel lenni, ő nem akar senki terhére lenni, miközben mindenki fejére ráül, és mindenkit agyonnyom. És mindenkit eltorzít.

Örkény István története közismert. A háború tönkretette idegei kúrálására a Tót családhoz, egy kis mátrai faluba érkezik a fiúk felettese. A család tagjai bármit elviselnek az őrnagytól, mert a szeretve féltett fiú számára előnyt remélnek ettől. Közben mi már a postástól, aki a család számára nem közvetíti a halálhírt, tudjuk, hogy a fiú hősi halált halt. Ettől még abszurdabb a család önkizsigerelésig menő túlbuzgósága.

Béres Attila rendező alaposan megmutatja a hatalom torzító voltát. És ezt egyáltalán nem csak az Őrnagyon keresztül teszi. A Nádasy Erika játszotta Tótné, nagy megfelelési vágyában, már férje zsarnokává válik, hogy csak azért is rávegye bármilyen esztelenségre, amit az Őrnagy kíván. Tóték lánya, Ágika, Czakó Julianna megformálásában, pedig az Őrnagy fenntartás nélküli rajongójává válik, emiatt már-már agyatlanul, túllelkesedve, csinál bármit, amit csak az kíván, és ezzel már ő is terrorizálja az apját.

A Szatmári György által alakított Tót pedig csak tűr és tűr, megalázkodik, szívja a fogát, robbanás előtti feszült állapotban van. De azért hajtogatja álmosan, végkimerült állapotban is azokat a dobozokat, melyek kötszerek számára szolgálnak, és melyeket az Őrnagy a feszültség levezetésként, a család tagjaival együtt, imád hajtogatni éjszakánként.

Ezzel az elviselhetetlenségig monoton munkával az is a célja, hogy a többiek ne gondolkodjanak, hiszen ez a robotolás erre nem ad lehetőséget. A hatalom tudatosan agyatlanít, mert tisztában van vele, hogy a gondolkodás rebellióhoz vezethet, és az számára veszélyes, sőt végzetes lehet.

Béres a szokásosnál erősebben megmutatja az agymosást is azzal, hogy korabeli híradó képeket, hősiességre buzdító, fennkölten hazug szövegeket használ a falucska látszólagos idilljének ellenpontozásaként. A felvételeket arra a temérdek fehér ingre vetíti ki, amelyek Horesnyi Balázs díszlettervező leleményeként, lelógnak a zsinórpadlásról.

Egy-egy a Don kanyarban értelmetlenül meghalt katona-áldozatot jelképeznek ezek az ingek. Vidnyánszky Attila is ennyire hangsúlyosan megjelenítette beregszászi Tóték rendezésében a háborút, ő élő zenekarral és harcra buzdító egykori nóták előadásával szemléltette ezt. Béres nyilvánvalóvá teszi, hogy a politika tébolyultsága egészen lehatol a családokig, családi zsarnokokat is kitermel, akik kicsiben hasonló módon cselekednek, mint az ország-veszejtők.

Ebben a verzióban a Molnár Sándor Tamás által adott postás nem félnótás falubolondja, hanem egy olyan kívülálló, akinek rálátása van a dolgokra. Ösztönösen is érzi, hogy mi a hazugság, mi az, ami nem stimmel, és jelez, mint a lakmuszpapír. Maga is megretten attól, amit tapasztal, tán ezért is bújik az őrület álarca mögé, mint Hamlet.

Mindketten előre sejtik, hogy itt égszakadás, földindulás lesz hamarosan. Ami be is következik aztán, hogy az Őrnagy már elmegy, de visszajön, mert a partizánok felrobbantottak egy hidat, ezért napokig nem közlekednek a vonatok. Amikor már eltávozott a zsarnok és visszatér, az tán még elviselhetetlenebb, mint amikor eleve itt volt.

Tót az udvaron feldarabolja a dobozokhoz szükséges kartonok elvágásához használt margóvágóval. Bejön a nappaliba a csurig véres, hatalmas szerszámmal, őt magát is iszonyú mennyiségű vér borítja. Majd berohan a szobájába, és ott marad a színen a riadt Ágika, tanácstalanul, segítséget kérően néz felénk. Mi pedig nem tudunk segíteni, mert Tótéhoz hasonló, robbanásterhesen vészes állapotot érzékelünk. A véres végkifejletet azonban szeretnénk elkerülni. A mi ijedelmünk tán azért olyan nagy, mert ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak.