És mit szól Afrika?

Hírlapírói ifjúságát a Le Monde berkeiben, jó három évtizede, itt Magyarországon kezdte el Sylvie Kauffmann. Elődjénél, Amber Boussogulounál ismerkedtünk meg, baráti bemutatkozó muszaka vacsorán. Ott prezentálta Amber, hogy ezentúl ez a bájos hölgy keres majd föl a Duna partján, faggatni engem a honi viszonyokról. Sylvie jött is szorgalmasan. Egy „titkos” reggelin én készítettem föl őt Grósz Károllyal, az átmenet éppen ügyeletes miniszterelnökével megbeszélt interjújára. Sylvie aztán elkezdett száguldani a Le Monde ranglistáján. Egy ideig főszerkesztője is volt a lapnak, az első és mostanáig az egyetlen hölgy a világlap redakciójának az élén. Nem akármilyen pályafutás, de ez sem tartott örökké. A férje, Pierre diplomata volt, nagykövet a Földteke különböző fővárosaiban, Sylvie átmenetileg kényszerűen háziasszony lett, mindenhová hűségesen követve társát. Elérkezett Pierre nyugalomba vonulásának az ideje is, és Sylvie azt az újabb megtisztelő hivatást kapta, hogy a Le Monde hétvégi rangos számaiba, minden szombaton az övé a vezető nemzetközi kommentár. Mint tapaszalt, sok mindent átélt külpolitikai újságíróé.

Már csak a régi családi barátság okán is (feleségem kedves cimborája volt), minden szombaton elsőként keresem a lapban e krónikákat. Kivált azért, mert a szerzőjük nem csupán világlátott, hanem páratlanul fürge gondolkodó is, olyan témákra figyel föl, amilyenekre kevesen. Legutóbb, az egyik szombaton azzal a föltűnő címmel írt a lapba, hogy „Afrika, jövet-menet”. Miközben vezető fővárosok szinte kizárólag az iránt érdeklődnek, milyen hatással lesz a páratlan menekültáradat Európára, ő a fő érintettet, Afrikát böngészte. Azt, hogy mit szólnak mindehhez az ottani vezetők. Azzal indította sorait, különös, hogy ennek a „népvándorlásnak” az úgynevezett titkai odaát miért is maradnak csaknem rejtve? Mélységes hallgatás övezi, mit is gondolnak minderről az elsősorban érdekelt állam- és kormányfők. És az első helyen idézte Alpha Condét, Guinea elnökét, aki úgy nyilatkozott, „egyesen botrányos az afrikai államfők hallgatása”. A véleménye azért is figyelemre méltó, mert Condé nem látványos és föltűnő interjúiról ismeretes, jobbára hallgat inkább. Most pedig azt mondta, „a világ fölhorgadt, csakis ez a téma foglalkoztatja, és eljött az ideje, hogy végre reagáljon az Afrikai Unió is”. És Condé után az elsők között Mali, Nigéria és Szenegál vezetői szólaltak meg, ahol nem pusztít háború, mint például Szíriában.

A benini Lionel Zinsou úgy vélte, inkább Afrika belső mozgolódásáról van szó, mintsem Európa elözönléséről. A kontinens önmagában és önmagával forrong. A hajdani európai bankár, akiből odahaza kormányfő lett, azt fejtegeti, hogy sajnos nem látták előre a demográfiai robbanást, az ifjú diplomások tömeges munkanélküliségét. Mennyire lehet hiteleseknek tekinteni azoknak a „felelősöknek” a szavait, akik azt hajtogatják, hogy ifjúságuk a növekedés áldozata lett? A fiatal afrikaiak nagy része úgy véli, hogy ma Európában könnyebb alkalmaztatást és jövedelmet találni. Zinsou szerint az útra kelők nem nyomorgók, inkább vállalkozó kedvűek, bátor szellemiségűek. Ő azzal igyekszik bátorítani őket, hogy „maradjatok veszteg, itt és most Afrika jövője vár rátok. Ne becsüljétek le szülőföldetek kapacitását, és ne túlozzátok el módfölött Európáét”.

Egy másik, Kamerunba visszatért egykori művészember - ugyancsak Sylvie Kauffmann tolmácsolásában - úgy nyilatkozott, hogy „nálunk hatalmasok a változások, kontinensünkre más szemmel kell tekintenünk”. Szerinte fatalista az a szemlélet, hogy ott nincs kellő elektromos energia, nincs elegendő úthálózat, víz. És idézi a Franciaországban közelmúltban fölbukkant sztár közgazdászt, a nemzetközileg is ajnározott Thomas Pikettyt, aki azzal kecsegtet, hogy a nemzeti termelés növekedése Afrikában Európáénak általában az ötszöröse. Viszonylag gyorsabban fejlődik a távközlés, terjed a mobiltelefonok használata, a vállalkozói kedv dinamikus, az ő értelmezése szerint olyan kontinens ez, amelyben „minden elképzelhető”. A Le Monde-ban megjelent elemzés hivatkozik az „energikusnak” tartott kameruni hölgyre, Rebecca Enonchongra, is, aki az Egyesült Államokban lett tőkepénzes, most pedig hazatért, a honi számítógépiparba plántálta át befektetéseit. Azt hirdeti, miért is kellene távoli jövőről ábrándozni? A holnap, állítja, a jelen. A már föntebb idézett Zensou hozzá hasonlóan azzal érvel, ő maga Franciaországban hat évtizeden át „fekete” volt, honába visszatérve most „fehérnek” érzi magát. Akárcsak Rebecca Enonchong lelkesen hirdeti, hogy személyiségében újjáéledt, a repatriálását jogosan érzi ünnepnapnak.

Vélhetjük Sylvie Kauffmann cikkéről, hogy kissé talán túlságosan is derűlátón ábrázolja ezt a kusza világot, amely kétségtelenül súlyos ellentmondásokkal terhes. Nem minden ok nélkül kezdődött el a távozási láz, a Le Monde viszont közismerten nem az a szerkesztőség, amely hangulatokat követve könnyelműen publikálna bármit is. Abban azonban föltehetően csak igaza van, hogy nem elég az európai potentátok fejtegetéseit követni, elérkezett az idő az elsősorban érintett afrikai felelősök véleményének a meghallgatására, miközben bizonyosan ők is ugyanúgy hajlamosak a szubjektivitásra, akárcsak bármelyik más hivatásos politikus.