Mészáros Márton;

kiállítás;Magyar Nemzeti Galéria;Jerger Krisztina;A túlélő árnyéka - El Kazovszkij-élet/mű;El Kazovszkij Alapítvány;

2015-11-06 06:45:00

El Kazovszkij a mennybe megy

Egyszerre szinte befogadhatatlan A túlélő árnyéka - El Kazovszkij-élet/mű című kiállítás, amely mától tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria tizenkilenc kiállítóegységében. Átalakították az egyik kiállítóteret is, hogy megelevenedhessen a legtökéletesebb kompozíció, újraépítették az alkotó legendás performanszának hatalmas díszletét is. Mindent megtettek, hogy az eddigi legátfogóbb képet kapjuk a 20. század egyik legmarkánsabb magyar festőművészéről, aki életében kevés díjat kapott, mégis nagyon népszerű volt.

A 2008-ban, hosszú betegség után 59 évesen elhunyt orosz származású Kossuth-díjas festőművész, El Kazovszkij életművét a sokszínűség, a szerteágazás jellemzi. Olyan alkotó volt, aki egész életében szüntelenül dolgozott, újabb és újabb témák és műfajok után kutatva. Életműve körülbelül háromezer műalkotásra osztható, csakhogy több mű még életében került kalapács alá és maradt szerencsés műgyűjtők tulajdonában, más műveit az idő kezdte ki, mivel Kazovszkij nem érdeklődött a kézművesség iránt, nem szerette a nemes anyagokat.

Legjelesebb műveit közgyűjteményekben őrzik, többek között a Nemzeti Galériában és még egy sor magyar intézményben, valamint osztrák és lengyel múzeumokban. Az El Kazovszkij Alapítvány az elmúlt két évben megpróbálta felkutatni néhány munkáját, de csak részben jártak sikerrel. Az összeválogatás azonban így is sikeresnek nevezhető: a Magyar Nemzeti Galéria a fellelhető és kölcsön kapott művekből mintegy négyszázat tár elénk. Nem is akármilyeneket!

A kiállítás semmilyen szempontból nem tekinthető átlagosnak. Szinte teljes mértékben eltér a a kortárs képzőművészeti kiállítások formáitól (sikere is ennek köszönhető), valósággal teljességre törekvő azáltal, hogy megpróbálja El Kazovszkij egész életművét kalandos életével szinkronba hozva bemutatni. Nincs is konkrét bejárási útvonal, tudatosan labirintusszerűen épült a kiállítótér. A Galéria "A" épületének csarnokszerű fogadóterme, ahonnan bármerre elindulhatunk, minden kurátor rémálma, kivéve az El Kazovszkij-kiállítást megálmodó kurátorok számára, mondta el lapunknak Rényi András művészettörténész.

A professzor és kurátortársai, Jerger Krisztina és Százados László művészettörténészek ide álmodták meg a festőművésznő Dzsan-panoptikumának monumentális színpadát, amelyet a legjobb díszlettervezők is megirigyelhetnének. A lépcsőzetes díszlet a kiállítás egyik bámulatos csodája, amely hűen mutatja be az alkotó 1977 és 2001 között megrendezett ünnepi játékainak színterét.

"A Dzsan-panoptikum egy általam alapított ünnep volt, ünnepi játék, egy konkrét esemény emlékére és rituális megünneplésére. Olyan, mint az isteneknek szóló áldozatbemutatás" - annak idején így nyilatkozott performanszáról El Kazovszkij. Az eseményeken, amelyet még a tévé is közvetített, a tárgyi díszlet mellett a biodíszlet is szerepet kapott: az élő emberek is mozogtak, méghozzá összetett mozgássort, tudatos tematikát követve. Hogy mit ünnepelt ekkor a különleges festőművésznő? Dzsant, a szerelmét, világának, mítoszának középpontját.

Az eddigi legteljesebb Kazovszkij-tárlat látványokra, hatásokra épül, de ezek az alkotó életének ismerete nélkül csupán élvezhetőek, de nem igazán érthetőek. A kiállítás tulajdonképpeni kiindulópontja az a szoba, amely egyfajta szentély Dzsan számára. A teremben hangsúlyosan szerepel egy 1975-ös dátum. Ekkor találkozott a festőnő a tizenkilenc éves török-magyar fiatalemberrel, Dzsannal, vagyis Can Togay-jal, akibe rögvest beleszeretett. Az időközben sokoldalú művésszé (elismert filmrendező, forgatókönyvíró, költő) vált férfit a kiállítás apropóján kifaggatták a Kazovszkijjal való kapcsolatáról, vallomása a tárlat egyik helyiségében megtekinthető.

"Nem azért nyúltunk ilyen intim témába, mert hálószobatitkokra lennénk kíváncsiak, hanem azért, mert ez a banális, hétköznapi történet olyan találkozás volt, amely egy életre meghatározta El Kazovszkij munkásságát. Amikor évtizedekkel később újra találkozott a nála hét évvel fiatalabb férfival, felzaklatta a viszontlátás. Ez is azt példázza, soha nem hűltek ki az érzései iránta" - mondta Rényi András. Végigsétálva a felkínált bejárási alternatívák valamelyikén, szemünk elé tárul El Kazovszkij sajátos univerzuma, amely tulajdonképpen egy lüktető, földöntúli, színes, nagy mítoszból táplálkozik.

Ez a világ a görög mitológiából, távol-keleti hagyományokból és a művész egyéni sorsából ered. A szervezők egész termet szenteltek a kedves nyomában járva készült műveknek, több szobában csüngnek olyan képek a falon, amelyek a szerelem élményéből, a másik hiányából és az emlékezés kifejeződésre jutásából merítenek. Vannak különös testábrázolások, ahol nem látjuk a fejeket. El Kazovszkij modelljei nem is értették, miért nem érdekli a művészt az arcuk, s hogyan képes valakit szenvedéllyel szeretni úgy, hogy nem a személyét szereti. Más tekintetben is radikális a kiállítás, ugyanis Kazovszkij hajlamos volt bizonyos személyek, tárgyak iránti kislányos rajongására. Plüssmackói, egyéb relikviái mellett a kések szobájában lakásából származó kések kerültek terítékre, ugyanis a művész bolondulásig rajongott a késekért, szinte minden országból hozott is egy-két darabot, ahol járt. A tárgyak világa mellett az egyik falon szadomazochista eseménysorok is megelevenednek.

A kazovszkiji világ jellegzetes figurája a több művön elrejtett hosszú orrú fekete kutya (Alföldi a Vígszínházban bemutatott Julius Caesar-rendezésében is megelevenedik), amely nála a lélek szimbólumaként működött. Most kiállításra került az a festmény is, amely édesanyja falán lógott egészen a közelmúltig. Ezen a munkán magát is kutyaként ábrázolja, s akárcsak a többi négylábú, úgy ő is a gyönyörű modell különböző típusairól elmélkedik: a szobroktól, táncosoktól kezdve egészen a megkötözött modellig. El Kazovszkij soha nem csinált abból sem ügyet, hogy transznemű volt - biológiailag nő, de nemi szerepe szerint homoszexuális férfi volt.

Önmitizálásának részeként több ízben nyilatkozta, hogy nőként született, de gyermekként felismerte, hogy számára a férfilét az az ösvény, amire rá kell lépnie. Kislány volt, amikor az orosz kultúrából örökölt férfias szerepekkel kezdett azonosulni, míg társai babáztak és hajat fontak. Persze, élete is kalandosabb volt az átlagosnál: értelmiségi szülei elváltak, ő pedig egy szibériai iparvárosban lakott nagyszüleinél, majd miután édesanyja egy magyar férfihoz ment hozzá, tizenhat évesen végleg Magyarországra települt. A 70'-es években szánta el magát névváltoztatásra: születési nevét módosította férfi alakra, így lett El Kazovszkij. A friss tárlaton a nemi identitás és az azzal kapcsolatos társadalmi megítélés azonban csak jelzésértékűen szerepel.

El Kazovszkij megkapta a Kossuth-díjat, de életében nem halmozták el elismerésekkel. Bár szerepe elvitathatatlan a magyar képzőművészetben, megítélése még cseppet sem rokon olyan festőelődökével, mint amilyen Csontváry. A kiállítás egyik kurátora, Jerger Krisztina szerint találó a társítás Csontváry Kosztka Tivadarral, mert mindketten nagyon kilógtak a sorból, nehezen lehet őket besorolni bármiféle művészeti izmus, tendencia mögé. "El Kazovszkij briliáns, nagyon-nagyon jó művész volt. Ismert volt életében, s ez az ismertség nem kizárólag a szakmára koncentrálódott. Művészete harsány, könnyen kódolható és a megértése nem igényel különösebb fogódzókat. Igazi reneszánsz figura, fantasztikusan sokoldalú és művelt személy volt.

Áradt belőle az értelem, a szeretetteljesség, egyik oldalról intuitív, másik oldalról verbálisan is felvértezett alak volt. Művészetét nagyon pontosan megtudta fogalmazni. Nagy szeretettel vállalták a különböző intézmények, hogy kiállítást rendezzenek neki, mert tárlatai mindig érdekesek voltak" - mondta el Jerger a Népszava érdeklődésére. Sokoldalúságát pedig a kiállítás is reprodukálja: díszlet- és jelmezterveiből is kapunk ízelítőt, de a gondolkodót, a költőt is megismerhetjük. A színházban gyakran dolgozott Szikora Jánossal, az irodalmat pedig orosz nyelven írt - halála után publikált - költeményeivel gazdagította.

Szilágyi Ákos József Attila-díjas költő közeli barátja volt El Kazovszkijnek, akihez sok éven át tartó testvérinek mondható kapcsolat fűzte. "Évekig jártunk együtt, családtagok lettünk egymás családjában, szinte mindent együtt csináltunk. Egymásnak mutattuk meg elsőként dolgainkat: ő a festményeit, rajzait, verseit nekem, én a verseimet, tanulmányaimat neki. Lehetetlen megmondani, melyikünk volt nagyobb hatással a másikra. Ő lényegében tőlem tanult meg magyarul gondolkodni, ahogy én tőle tanultam meg oroszul látni.

A képzőművészetet és a filmeket mindmáig kissé az ő szemével látom, ahogyan ő nagyrészt az én fogalmi készletemmel felvértezve artikulálta saját, élesen eredeti gondolatatait" - így emlékezett vissza Szilágyi, aki nagyon nehezen dolgozta fel a művész korai elvesztését. A túlélő árnyéka kiállításon megelevenedik az elvesztés gondolatvilága és a hitkeresés is. Mindannak ellenére, hogy a tárlat rendkívül átfogó, precíz képet ad egy egyedülálló életútról, nem szeretne életmű-kiállítás lenni, mivel a teljes életmű tudományos feldolgozása még várat magára. A bemutatott tartalom elsőre szinte nehezen befogadható, így február 14-ig érdemes újra újra megcsodálni a szín-gazdag, semmivel nem rokonítható műveket.