Európa;Orbán-rezsim;

2015-11-11 07:05:00

Fehérek közt egy európai

Korunk egyik nagy kérdése, kultúrák közötti vízválasztóvonal, hogy mit tekintünk fontosnak, illetve fontosabbnak. A szerencsés népek és sorsok esetében egymással nem szembeállítható értékeket próbáljuk meg képzeletben elhelyezni egy mérleg jobb- és baloldali serpenyőjébe. Az egyik serpenyőbe kerüljenek fontos szellemi struktúrák, olyanok, mint hit, hazaszeretet, forradalom, igazságkeresés. Ezek olyan értékek, amelyek tartást és távlatot adnak nekünk. A másik serpenyőbe egyszerűen csak egy szó kerülne: maga az ember.

Melyik a fontosabb? Melyiket válasszuk, ha úgy hozza az élet, hogy választani kell? Isten-haza-család, vagy az én, a mindenkori én egyetlen élete? Egészen sarkítva: nem életveszélyes téveszme ma a következő, mindenki által fejből tudott és szívből mondott versrészlet: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete / Mint a haza becsülete.”

A haza becsülete. Hány ezren és tízezren meneteltek el a fagyhalálba a haza becsületének nevében. Nemcsak arról van szó, hogy nagyon nem mindegy, mikor hangzik el egy mondat: 1848. március 15-én, a modern magyar nemzet születésének pillanatában, vagy a Don-kanyarba irányított menetszázad indításakor. A forradalom idején valóban lelkesítő harangszóként zengett a vers, a második világháború frontjára elküldött férfiak fölött azonban inkább lélekharangként csengett a hazafias pátosz. Visszaéltek Petőfi Sándor szavaival –, de akkor, ott, 1848-ban teljesen igaz volt ez a mondat? Csakugyan sehonnai bitang ember volt, aki a haza becsülete helyett a rongy életét választotta? Aki nem rántott kardot, nem ment ölni vagy megöletni? Mondok néhány ilyen embert: ilyen volt például Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc. Amikor a forradalom erőszakba, vérontásba fordult, ők félreálltak.

Azok az iszlám terroristák, akik Allah akbár!-t kiáltva felrobbantják magukat, azt üzenik nekünk, nem az emberi élet számít (még a saját életük sem), hanem azok az eszmék, amelyekért gyilkossá és öngyilkossá váltak. Nem érdemes azon töprengeni, hogy mennyire nemes az az eszme, mert éppen elég, hogy ők annak érzik.

Zárójel. Amikor Petőfi Sándor őrnagy az erdélyi polgárháborúban szembetalálkozott a szabadságküzdelem véres és mocskos mindennapjaival, megváltoztatta véleményét; és ezt írta Naplójába: „Aki még egyszer azt mondja nekem, hogy hazám is van, azt leköpöm.” Látta a haza szent nevében megölt románokat és oroszokat, és megrendült. Mert nemcsak hazafias költő volt és nagy forradalmár, hanem ember is, méghozzá nagyszerű ember, olyan, akinek van szíve. Zárójel bezárva.

Ennek a dilemmának a mostani menekült-ügy és annak sajátos kezelése a magyar kormányzat részéről kikerülhetetlen aktualitást ad. Jönnek az iszlám menekültek (illetve, mint tanultuk: gazdasági bevándorlók), állnak az esőben, bokáig a sárban, előttük szögesdrót, mögöttük szögesdrót, emlékeikben egy lángoló ország, az éhínség, a meghalt gyerekek, a megerőszakolt nők, a katonák garázdálkodásai. Mivé vált, milyen pokollá vált az az otthon, ahol eddig éltek, hogy képesek kockáztatni a maguk és gyerekeik életét, felszállni a lélekvesztőkre, vacak gumicsónakokon nekiindulni a viharos tengernek, bezsúfolódni rájuk zárt kamionokba vagy egyszerűen csak gyalogolni a végtelen országutakon! Alusznak az aluljáró kövén vagy állnak a sárban a két határ közti senki földjén, de nem fordulnak vissza, mégpedig azért nem, mert nincs hova.

Ez egy helyzet. Nem mi hoztuk létre, nem mi vagyunk a felelősek érte, de idezuhant elénk, nem futhatunk el előle. A civilek ételt, ruhát, gyógyszert vittek nekik. Esetleg olyan civilek, akiknek rokonát Izraelben éppen iszlamista terroristák gyilkolták meg. Egyik rabbinövendék barátom letette a kipát a fejéről, és úgy ment ki ételt osztani a Keleti pályaudvar elé, mert nem akarta provokálni a menekültek érzelmeit, ugyanis segíteni akart. Szerintem ilyen az emberi nagyság. Lehet problémánk az iszlám fundamentalizmussal (van is), félhetünk az Európába esetleg beszivárgó terroristáktól (félünk is), de itt most konkrét emberekről van szó.

Olvasom a hírekben: „Soros György visszaválaszolt Orbán Viktornak”. Minden újságolvasó tudja, hogy a magyar miniszterelnök megvádolta Soros Györgyöt, hogy a menekültek segítésével veszélyezteti Európát és benne Magyarországot. Soros nem vitatkozott, hanem, ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott: „Ön az országhatárt védi, én a menekülteket.” József Attila verse juthat erről eszünkbe, a Thomas Mann üdvözlése. Igen: így beszél fehérek közt egy európai.

Ki vitatná hogy fontos az országhatár? Hogy fontos Európa, fontos az Isten-haza-család triumvirátusa, fontos minden nemes eszme, Illyés Gyula szavával: a „haza a magasban”, de a ma élő emberek még fontosabbak. A magyar nemzeti érdeket nem lehet Szent István Intelmeiből és múltunk minden nagy fiának vagy lányának beszédeiből levezetni, sem a történelemből, sem a valamikori nagy tettek miatt érzett lelkesítő szívdobogásból, mert a nemzeti érdek a ma élő magyar emberek érdekeinek az eredője. A modern világ értékrendjének lényege, hogy középpontjában az egyéni ember áll.

Amikor a mérleg két serpenyője közt választunk, múltról döntünk és jövőről.