Elkárhozott lelkek

Boldogult dohányos koromban, úgy jó fél évszázaddal ezelőtt, a régi párizsi operaház, a Palais Garnier nézőterén ültem, Bartók „Fából faragott királyfi” táncjátékában gyönyörködtem. Szünet, friss volt még a régi freskó helyére illesztett Chagall festmény. Lemondtam a cigarettaszívásról, fölfelé bámultam, gyönyörködtem a szenzációban. Magyar újságíró küldöttség tagjaként, a Quai d’Orsay hívott meg bennünket, egyik társam, ugyancsak nagy bagós, éppen visszatért a dohányzóból. A Népszabadság egyik vezetője volt, művelt kolléga hírében állt, amolyan kulturális pápa. Megkérdezte, miért nem tartottam vele? Mutattam fölfelé, Chagallt néztem, feleltem. „Hát bedőltél te is ennek a kóklernek?” – kérdezte megvetőn.

Fél évszázad száguldott el, új rezsim, úgy látszik azonban, hogy a szellem más formában ugyan, de öröklődött. Gyötri a világot a menekültáradat, érkeznek a valamivel más kultúrájúak, köztük nagy műveltségűek is, és mai vezetőink, köztük kivált az egyik, azzal fenyeget bennünket, ha engedünk, „lélekmérgezés” fenyeget, elveszhet a magyar kulturális múlt egy része. Másutt, Európa többi részén, elsősorban Nyugaton, a más fölfogású politikusok eltérőn ítélik ezt meg. Történelmi tapasztalatok alapján. A világban nem ez az első hasonló jelenség, bár kétségtelen, hogy méreteiben talán túltesz a korábbiakon, hasonló példa mégis akadt. Üldözött értelmiségiek, nem is mindig vallási, „faji” okokból kerekedtek föl, keresték a lehetőséget, hogy az alkotásaikat befogadó új otthonra leljenek. Új hazájukban nem csupán humanitárius megfontolásból köszöntötték őket, azért is, mert úgy vélték, új értékekkel gyarapíthatják országukat.

Csak úgy találomra, néhány eset. Franco elől menekült a falangista Spanyolországból bizonyos Pablo Picasso. Nem csak a rezsimmel nem értett egyet politikai okokból, egyéni művészetét is fenyegetve érezte. Nem oktalanul. Akadtak később más országok, más gondolatrendszerek is, amelyek ezt az irányzatot nem kizárólag idegennek, „kártékonynak” is ítélték, a maguk módján megpróbálták kárhoztatni. Nem úgy Franciaország. Befogadta, a maga módján sajátjaként ismerte el, eszébe se volt spanyol eredetét elhallgatni, de közben büszkén úgy vélte, ezzel a festő-grafikus óriással, egyébként a nemzetközi élvonalban nagyra becsült saját értékeit is gazdagítja. A napokban páratlan életmű tárlat nyílt meg a Grand Palais-ban, amely ismét, hangsúlyozván Picasso spanyol eredetét, a francia kultúra nagy ajándékaként kérkedik a művésszel. Nagylelkűen és jogosan.

Hitler náci Németországa tömegével üldözte el az író Thamas Mannon és másokon kívül főként a zenei hatalmasságokat. Nem csupán a származásuk szerint zsidókat, az önkényuralmat utáló másokat is. Hogyne élt volna a lehetőséggel Bruno Walter, a magyarok közül Reiner Frigyes, Solti György és a többiek, de a nem zsidó németek közül Erich Kleiber, Fritz Busch és mások is. Nevezetes anekdota, hogy az aggódó Otto Klemperer Richard Strauss segítségét kérte, járjon közbe, maradhasson német földön. A nagy komponista konokul visszautasította, amire Frau Strauss a férjére förmedt, hogy „kegyetlen”. Azt a nyers választ kapta, ha Klemperer otthon maradna, meggyilkolnák. A karmester amerikai földön nyert menedéket, így került utána az ötvenes évek elején Budapestre, ahol három esztendőn át a Tóth Aladár vezette pesti dalszínház zenekara, Klempererrel az élén aranykort ért meg.

Hasonló magyar példák említhetők a tudomány világából is. Szent Györgyi Albert orvosi Nobel díjas büszkeségünk, idejekorán, még a Rákosi rémuralom előtt, 1947-ben távozott az Egyesült Államokba, amikor megtudta, hogy jó barátját, Zilahy Lajost letartóztatás fenyegeti. Szent Györgyi a tengerentúlon 93 esztendős korában halt meg, nagy tudományos és magánéleti elismerést élvezve. Egyetlen pillanatra sem kellett elrejtenie magyarságát, miként annak a több száz, netán több ezer szellemi nagyságnak sem, akik politikai és egyéb üldöztetés miatt vették kezükbe a vándorbotot. Tekintet nélkül arra, hogy eredetileg milyen nemzetiségűek, származásúak voltak.

Ne nézzünk félre. Az a menekült áradat, amely napjainkban a nagyvilágot elözönlötte, csak kicsiny, nagyon szerény mértékben toborzódik szellemóriásokból. Nagy többségükben egyszerű szakemberek, talán még azok sem: Emberek, akik tanulási esélyt, jövőt remélnek. Németország nagylelkű befogadó föld, kétségtelenül bővelkedik tehetségekben. Merkel kancellár mégis úgy véli, esély van arra, hogy az érkezők között olyanokra is lelhetnek, akik gyarapíthatják az NSZK-t. A történelmi tapasztalat jobbára ezt igazolja. Lehet váltig tagadni, makacsul kétségbe vonni, de a „kulturális föllazítás” vádaskodása mögé bújva, rejtetten rasszizmus, indokolatlan nacionalista fölény húzódik meg. Nem mondható, hogy Európa más tájain ez a jelenség nincs jelen, másutt is élnek és kormányoznak elkárhozott lelkek, akik nyílt gyűlölködéssel megkülönböztetésre buzdítanak, és ezzel jobbára erősen bíráló politikai visszhangot zúdítanak országukra, kormányzatukra. Csak sajnálhatjuk, hogy mi is közéjük tartozunk, tekintélyes világlapok pécézik ki az elvakult indulatokat. Mint a minap a párizsi L’Obs is tette vitriolos hangvételű budapesti riportjában. Öregbíti ez hírnevünket, vagy éppen ellenkezőleg? Sajnos a beszűkült gondolkodás e fölött nem óhajt eltöprengeni.