cirkusz;zene;LGT;nevetés;Somló Tamás;

2016-01-06 06:46:00

Somló Tamás: Próbálom elviccelni az életemet

Pályáját cirkuszi akrobataként kezdte, de a világ körüli turnék szüneteiben már akkor is zenélt. Hatvanévesen jogi diplomát szerzett, mert annak idején megígérte az apjának. Somló Tamás szerint a nevetés karban tartja a lelket. Talán őt is ez konzerválja, meg az, hogy még mindig szeret zenélni. A lakályosan zsúfolt lakókonyhában a házigazda frissen főtt szafaládéval kínál, az egyik kutya a lábfejemre telepszik, a másik a felső szinten dekkol, a papagáj időlegesen némasági fogadalmat tett, a hörcsög valamely sarokban bujdokol.

– Amikor felhívtalak, azt mondtad, nem leszel jó riportalany, mert nem vagy elég okos. Szerinted mitől okos egy ember?

– Vannak, akiknek sebesen pörögnek az agytekervényei, begyűjtik a kívülről jövő információkat és ezeket helyesen tudják értelmezni. Szerepe van ebben a tanultságnak, érdeklődésnek, kíváncsiságnak, neveltetésnek. Annak, hogyan szocializálódik az ember, hogyan viszonyul az őt körülvevő közeghez.

– Az nem okosság, ha valaki jól tudja élni az életet? Mert ebben bárki példát vehetne rólad.

– Nem tudom, hogy ehhez ész kell-e. Nekem mázlim van, mert apám groteszk világlátását örököltem, sok mindenen tudok röhögni, és ez karban tartja a lelket. Három alomból négy gyerekem van, s kezdettől megpróbáltam úgy irányítani az életüket, hogy humánus, toleráns ember váljon belőlük. A fiaim már nagyok, a maguk útját járják. Lili, a lányom tizenöt éves, őt kifejezetten okosnak tartom. Röntgenszeme van, ez különleges adottság. Szinte átlát az embereken, néhány szóból, gesztusból felméri, kivel áll szemben.

– Te nem vagy jó emberismerő?

– Én naivabb vagyok. Sokan mondják, hogy gyerekes szimptóma, ha valaki nem nő fel, nyitott marad, mindenkit a bizalmába fogad, mindenkiben a jót látja, és ettől az esetleges csalódások sem térítik el. A mai napig így élek. Talán apámtól tanultam ezt, aki a családjában, a munkahelyén, mindenhol igyekezett bizalmi, emberi viszonyt kiépíteni és megtartani. Pedig nem volt könnyű élete. Megjárta a munkaszolgálatot, két testvére túlélte a vészkorszakot, a harmadik nem. Jóska a Radnóti-féle brigádban volt, és abból csapatból alig jött vissza valaki. A történtek mindannyiukban kitörölhetetlen nyomot hagytak. Apám soha nem beszélt erről, de tetten érhető volt minden megnyilvánulásában, a diszkrét rezignáltságban, amit már gyerekként is éreztem.

– A mi korosztályunk együtt él a család elhallgatott múltjával. Én is csak akkor ébredtem rá erre, amikor már nem volt kitől kérdezni.

– Igen, akik átélők és tanúk voltak nem akartak megnyilatkozni. Talán minket védtek azzal, hogy a terheiket magukkal vitték a sírba. De például a mamám még él. Százéves, Rawensbrückben volt koncentrációs táborban, ahol kísérleteztek a nőkön. Ma sem hajlandó beszélni erről. Ötéves voltam, amikor a mama a családba került. A vér szerinti anyám akkor vált el apámtól, és az új anyukával kaptam egy nagymamát is, aki rettentő sokat foglalkozott velem. A nagymamának három gyereke veszett oda a táborokban. Arra élénken emlékszem, hogy minden nap sírt, én pedig azt hittem azért, mert valami rosszat csináltam.

– Gondolkoztál már azon, hogy mennyire befolyásolja ez a múlt az életedet?

– A múltunkat kivédhetetlenül magunkkal cipeljük. Egy ilyen múlt nyomait a következő generációk is viselik, mert nem lehet megérteni. Nincs rá magyarázat, és azt veszem észre, hogy nem tudom elmesélni a gyerekeimnek, mit érzek, mert nem akarom, hogy ők is szenvedjenek. Próbálom elviccelni az életemet, de a kérdőjelek mindig ott vannak legbelül. Hogy történhetett ez meg? Egy felvilágosult korban hogyan lehetett tömegeket meggyőzni arról, hogy milliók kiirtása helyes, sőt üdvözítő?

– Az emberek manipulálhatóak. Ennek ma is tanúi vagyunk nap mint nap.

– Igen, sajnos. Gőzerővel működik a propaganda-gépezet, a túlkoncentrált hatalom mindenre rátelepszik, és egyre gyarapszik a csókosok köre, meg a rendvédelmi populáció. Azt mondják, ez még belefér a demokráciába. Szerintem már régen nem így van, de még sokan elhiszik.

– Nem érzed néha, hogy kihalófélben lévő faj vagy a liberalizmusoddal, a derűddel, a megbocsátó attitűddel?

– Mit csináljak? Nekem így jó, és már nem fogok megváltozni. De az igaz, hogy sokszor csak nézek, mint Rozi a moziban. Nem értem, mi szükség van a kettős beszédre, hogy mást mondanak kint és mást itthon. Miközben hál’ istennek részesei lehetünk a világ egyik legrégebbi kultúrkörének. És ahelyett, hogy örülnénk, mi „nem hagyjuk magunkat”. Ki akar minket bántani? Ki ellen kellene védekeznünk? Európa a mai életlehetőségek non plusz ultrája. Ide szeretne jönni a fél világ. Nem mellékesen ebből él az ország. Szerintem nem fogja hagyni a társadalom, hogy ebből a klubból kiléptessenek minket, mert ez nem a mi generációnkat érintené elsősorban, hanem a gyerekeinket, unokáinkat.

– Térjünk át a zenére! Tavaly megalakult egy új banda, a fiatalokból álló Abrakazabra zenekar, kiegészülve régi LGT tagokkal: Solti János dobossal, Karácsony János gitárossal és veled. Régi LGT-dalokat játszotok, kicsit újrahangszerelve. Végigálltam egy bulitokat a szigetszentmiklósi sportcsarnokban – fergeteges volt. Mostanában fű-fa-virág az Arénában vagy a Kongresszusi Központban koncertezik, szerintem ti is megtöltenétek bármelyiket.

– Az LGT-vel utoljára 2012-ben „arénáztunk”. A vártnál jobban sikerült, szépen megtelt a ház, jólesett. De arra, hogy valaki menedzselni tudja önmagát, esetleg másokat is – születni kell. Van, aki érzi, van, aki beletanul, és most már olyan is van, aki tudományosan műveli. Egy nagy bulihoz szponzor kell, és nekem nincs pofám segítségért kuncsorogni. Talán azért, mert nem érdekel a pénz. Nem is kerültem soha abba a helyzetbe, hogy azon kelljen törni a fejemet, vajon a Fidzsi-szigeteken vagy a Bahamákon építkezzek-e? A sárga csekkekre, kajára, utazásra mindig lesz, a többi nem fontos. Ezek a fiatalok – vagyis az Abrakazabra – tehetségesek, szeretünk együtt játszani. Igazi örömzenét csinálunk, ez a dolog fő erénye.

– Ezek szerint még mindig szeretsz zenélni?

– Nagyon! És hatalmas sikernek érzem, hogy a kislányom, Lili is megszerette a zenét. Addig mondtam, míg rászánta magát, és ízlett neki. Először gitározott, egészen jó volt, de abbahagyta. Abbahagyta a sportot és az artistaképzőt is.

– Szegény gyerek! Mindent ki kell próbálnia, amiben apuka jeleskedett?

– Én csak azt akartam, hogy örömét lelje valamiben. Anélkül nem lehet élni… Végül rábeszéltem a zongorára, és most már, ha leül zongorázni, látom rajta, hogy élvezi. Nem kényszer, de ha valaki muzikális – márpedig Lili az – a zenével jól jár. Mert a zene az önkifejezés eszköze és örömforrás akkor is, ha nem ezzel keresi a kenyerét. Olyan örömforrás, mint a szerelem. Lehet benne lubickolni, megbékélni, vigasztalódni.