Köln után szabadon

A kölni tömeges erőszak egyik legfontosabb tanulsága alighanem az, hogy a legnemesebb ideológia is dogmatizmusba fordulhat át. Önmagában az is botrány, hogy az állítólagos terrorveszély idején ezer ember hosszú időn át, szabadon randalírozhat egy európai nagyváros kiemelt helyén, a katedrális és a főpályaudvar között. De az igazi botrányt mégis a német rendőrség tehetetlensége, a politikai és rendőrségi vezetők mellébeszélése, valamint a média öncenzúrája váltotta ki. Az erőszakot tehetetlenül figyelő rendőrök máskor, például ha nácikkal konfrontálódó antifasiszta tüntetőkkel kerülnek szembe, igen keményen szoktak fellépni a német utcákon. A média is gyorsan szenzációt kreál akár kisebb bűnügyekből is, ha az elkövetők németek, vagy mondjuk éppen magyarok.

A kölni és a többi hasonló szilveszteri erőszakos tömegjeleneteket nyilvánvalóan az úgynevezett „politikai korrektség” szellemében igyekezett a német rendőrség és a média lehazudni, elmaszatolni. Nagy valószínűséggel nem központi kormányzati utasításra, hanem az évtizedek alatt bevésődött „politikai korrektség” hatására. Amelyet úgy értelmeztek, hogy a frissen Németországba érkezett arab menekülteket fokozott tapintat illeti, és a bűnelkövetők etnikai származását tilos nyilvánosságra hozni, hiszen az valamiképp a náci gyakorlatot idézné fel.

A „PC”, a politikai korrektség, nagy érték, ideális formájában a demokrácia modern kori kiterjesztését jelenti. A többség uralmát elismerve is biztosítani kívánja az etnikai kisebbségek, a fogyatékosok jogait, kiáll a nők teljes egyenjogúsága mellett, védi a melegek és más szexuális kisebbségek érdekeit. Elsősorban nem is törvényekkel, hanem a szokások, a társadalmi beidegződések gyakorlatával, a tolerancia ösztönössé tételével.

De az eltorzított és túlhajtott PC sajnos az ellenkezőjébe csaphat át. Ha a társadalom azt tapasztalja, hogy közösségellenes bűnöket és bűnözőket is védeni lehet a PC nevében, akkor könnyen vevő lesz a szélsőjobboldali demagógok uszítására. Ha a demokratikus média öncenzúrát gyakorol, akkor mindig lesznek olyan médiumok, amelyek gátlástalanul élesztik újjá a régi, kisebbségellenes gyűlölködést, a rasszizmust, a nőellenességet, a homofóbiát. Pedig a politikai korrektséget, azaz a társadalmi toleranciát minden áron meg kell őrizni. Ehhez azonban világossá kell tenni, hogy csak a törvénytisztelő emberekre vonatkozik, legyenek bár állampolgárok, bevándoroltak vagy menedéket kérők. Hazai példával élve a cigányellenességet nagymértékben növelte az, hogy egy időben „megélhetési bűnözésként” mentegették a lakosságot legjobban irritáló bűncselekményeket. Amelyeket persze egyáltalán nem csak cigányok követtek el, de mivel a demokraták agyonhallgatták a problémát, egyedül a szélsőségesek által manipulált értelmezés jutott el az emberekhez.

A kölni és a hasonló botrányos eseményeket sem általában „arabok”, vagy „menekültek” követték el, hanem ezek jól behatárolható köre. Húsz-harminc körüli fiatal férfiak, akik saját vallásuk törvényeit is megszegve, részegen randalíroztak. Azért, mert büntetlenül megtehették. Saját hazájukban és közegükben soha nem mertek volna idáig aljasodni. Sajnos, a befogadó hatóságok láthatóan nem voltak felkészülve arra, hogy a csapatokba verődő, magányos fiatalembereket a világon mindenütt, etnikai származásuktól függetlenül, szigorúbban kell ellenőrizni, esetenként féken tartani, mint a nyugdíjas néniket. Egy fiatal brüsszeli kolléganőm a város arab negyedébe járt franciaórára, és este mindig rossz érzéssel vágott át a metróállomás körül őgyelgő arab srácok között. De ha látott egy idősebb arab férfit, ő úgy mondta, „effendit”, akkor megnyugodott, mert tudta, hogy az arab fiatalok előtt egy idősebb muszlim férfinak nagyobb a tekintélye, mint egy fehér rendőrnek. Nem véletlen, hogy Brüsszel arab negyedeiben a mi közterületi felügyelőinkhez hasonló „stewardok” többnyire maguk is arabok. Ezekről a dolgokról nyilvánosan beszélni kell, az ilyen problémákra fel kell készülni. A tettesek kilétének elhazudása növeli a bajt, ráadásul a cenzúra és öncenzúra egy demokráciában csak ideig-óráig tartható fenn.

A legkülönösebb az, hogy a politikai korrektség őshazájában, az Egyesült Államokban egészen másképp értelmezik a PC gyakorlatát. A bűnelkövetők etnikai hovatartozását nemhogy nem tilos, hanem egyenesen kötelező nyilvántartani. Amúgy a kisebbségek esélyegyenlőségét szolgáló pozitív diszkriminációhoz is szükség van erre, természetesen nem a bűnözők, hanem az arra érdemesek körében. A büntetési tételek is sokkal keményebbek az Európában megszokottnál, a gyakori rendőrségi brutalitás pedig jogos felháborodást vált ki. Egy bizonyos: a politikai korrektség eredeti, amerikai fogalmától mi sem áll távolabb, mint hogy a rendőrség tétlenül nézze (s aztán letagadja) a kölnihez hasonló, tömeges erőszakot. A menekült kérdés amúgy is nehéz és fájdalmas kérdés, amelyben nem könnyű a humánum és a racionalitás közti arany középútját megtalálni. Aki ilyen-olyan okkal mentegeti a konkrét bűnök elkövetőit, az maga löki a szélsőségesek karjaiba a megriadt lakosságot.