A remény nyomában

Miklós Ádám, jelenleg Brüsszelben élő fiatal filmrendező Menla hagyatéka címmel készített dokumentumfilmet a tibeti orvoslásról. A miénktől eltérő kultúra és gyógyászat a nyugati társadalom számára különösen érdekes, tanításuk megfontolandó.

A nepáli szerzetesnőket más fénytörésben bemutató, a Barcelonai Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Dolma lányai után három évvel, a múlt hét végén került a hazai mozikba Miklós Ádám filmrendező második filmje. A skóciai St. Andrews-i Egyetemen végzett 29 éves dokumentumfilmes a Menla hagyatéka cím filmjében kevésbé rizikós, de talán még előző munkájánál is univerzálisabb témát választott. Ezúttal a tradicionális tibeti orvoslás nyomába eredt, különböző indiai helyszíneken - többek között az örökzöld Dharamszalába, ahova a kínaiak által vérbe fojtott tibeti felkelést követően a dalai láma menekült - faggatta a tibeti gyógyászatban hívőket, orvosokat és betegeket egyaránt.

Ebben, a tőlünk idegen közegben Dr. Dorjee, a tibeti rákgyógyászat felkapott alakja képviseli a racionalitást, de a nyugati társadalom számára mégis szokatlan, hogy egy vizelettel teli üvegpalackot rázogat, hogy megállapítsa, milyen rendellenességek vannak a páciens szervezetében. Talán meglephetnek minket a diagnosztizálás legfőbb módszerei is, megfigyelés, tapintás és kérdezés alapján állapítja meg a betegséget. Ők tudják, minden bajunk, betegségünk lelki eredetű.

A film stratégiájának fontos eleme, hogy bemutassa a rákkal szemben elért eredményeket, de szimpatikus módon nem foglal állást egyik oldalon sem, csupán felmutat pro és kontra érveket. Életigenlő ráktúlélő, csillogó szemű, szintén gyógyult sebésznő, a remény mellett elkötelezett, el-el pityeredő idősebb hölgy és szerettüket elvesztett testvérpár mesél arról, hogyan küzdöttek a gyilkos kór ellen, hogyan határozták el magukat az alternatív gyógymód mellett.

A Menla hagyatéka talán legszívbemarkolóbb, de cseppet sem giccses jelenetei foglalják keretbe a hetvenpercnyi játékidőt: évszázados erdők, az életet adó fák által zöldre festett hegyet látunk a gomolygó felhők mögött, időnként egy méltóságot sugárzó madár repül el szemünk előtt. Közben a narrátor, aki a BBC munkatársa, hibátlan, brit angolsággal mond egy szép verset, amelyet az egyik elhunyt asszony filmben többször megszólaló fia írt. A vers és a képi világ összecseng a helyiek csodálatával, amellyel a természet és egymás felé fordulnak.

Miklós Ádám filmje csak egy kis szegmensét villantja fel a tibeti gyógyászatnak, nem törekszik arra, hogy részletesen bemutassa eredetét, fejlődését, terjedését. A gyógyászatuk termékeit feldolgozó nagyüzemben egy szerzetes töpreng azon, hogyan fér össze a buddhizmus és a tudomány. A kettőnek találkoznia kell, mondja, majd arra figyelmeztet, hogy vakon semmiben sem szabad hinni. Megszívlelendő üzenet.