Húsvét ünnepén

Mint közismert, Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor Jézus halálára és feltámadására emlékezünk. Sok-sok nagyszerű teológiai munkát inspiráltak a Nagycsütörtöktől Húsvét vasárnapjáig eltelt napok, központi helyet foglalnak el a számtalan régebbi és újabb Jézus-életrajzokban is. De nem ezekről szeretnék néhány gondolatot elmondani, inkább emlékeimben tallózom, ezek ugyan nem olyan bölcsek, mint a tudományos szakmunkák, számomra mégis életre szólnak.

1945-ben Buda még hordta súlyos sebeit, az ostrom pusztításának nyomait. A szokásos körmenetben rengetegen vettek részt, amerre a menet haladt, a járdáról is ezrek figyeltek, sokan letérdepeltek, így adták kifejezését reménységüknek, hogy a megpróbáltatások után jobbra fordul életük.

A körmenetben ott haladtunk mi is, ministránsok. Az élcsapat ferences ruhában, amelyet a drága Matyi bácsi – Párminusz testvérnek szólítottuk – varázsolt termetünkre varrógépe mellett. Az enyémmel sok baja volt, morgolódott is, hogy majdnem kétszer annyi anyagot kell fölhasználnia, de megcsinálta hősi erőfeszítéssel. Kiváló, áldozatos ember volt, regénybe illő kalandjairól mesélgetett, amikor a Tövis utcai templom sekrestyéjében a miseruhákat hajtogatta, vagy jóízűen reggelizett. Ilyenkor bennünket is „katonákkal” kínált, még a miseborba is belenyalhattunk. Örökölte a gyerekeimet is, akik ugyanúgy szerették, mint én.

1945-ben a ruhák varrásán kívül más gondja-baja is volt: a rendszertelenül közlekedő vonatokon utazott vidékre, hogy élelmet szerezzen az atyáknak. Leleményes ember lévén sosem éheztek. Ezen a háború utáni körmeneten büszkén szemlélte varrótudománya eredményét, s bravúros ügyességgel forgatta azt a kis szerkezetet, amelyben a tömjénfüstölőbe való parázs izzott. Sok mindent tanultam tőle, ezt a mesterséget sosem sikerült elsajátítanom.

A templom egyik tornya beomlott. Oda mászott fel páter Szabó Szerén, hogy eldörögje prédikációját, amelyet könnyesen és döbbenten hallgattak az emberek. A megpróbáltatásokról beszélt, amelyek – mint mondta – még nem értek véget. Igaza lett, őt is alaposan megpróbálták a következő évek. Agyonveretése elől menekítették külföldre. Sok-sok év múlva egy kanadai fényképen láttam Mindszenty bíboros ottani látogatásán. Az évtizedek nem hagyták rajta nyomukat, tekintete ugyanolyan derűs volt, mint mikor kedves fiait igazgatta, tanította szépre, jóra. A ferencesek iránt érzett szeretetemet ő indította, s emléke is hozzájárul, hogy máig él bennem. Kevesen élünk azok közül, akiket ő nevelt, de mindnyájunk szeme bepárásodik, amikor rá emlékezünk.

Az ötvenes években egy ideig tilalmazták a körmeneteket. Így aztán a Tövis utcai templom szűk előterében keringtünk. A szabályok és tilalmak megtartásának őrei szigorúan szemlélődtek, nehogy kitörjünk az engedélyezett keretek közül.

1956 után valamelyest enyhült a szigor. Ekkor már el lehetett vonulni a következő utca sarkáig és vissza. A buszközlekedést zavartalanságának biztosítása volt a rövidre szabott útvonal magyarázata. Ekkor már komolyabb feladataim adódtak, olykor én vittem a Jézus-szobrot, amely nem volt könnyű, csak az vigasztalt, hogy láttára térdre borultak az emberek.

A térdelésről egy egészen derűs esemény emléke ötlik fel bennem. Akkor már Horváth Jusztusz volt a templomigazgató. Megszüntetéséig a magyar Szentföld plébánosaként működött, majd világi papként teljesített szolgálatot. Végtelenül egyszerű, igazi ferences lélekként a formaságokra nem sokat adott, olykor-olykor Matyi bácsi nagy felháborodására a miséből is kifelejtett részeket, a beszédei sem teológiai mélységükkel ragadták meg a híveket. Könnyíteni szerettem volna nehézségein: megírtam a három (A, B, C) év vasárnapi evangéliumokkal foglalkozó szentbeszédeit, hogy azokat olvassa föl. Nézegette, hümmögött, majd azzal adta vissza, nehezére esik az olvasás, rossz a világítás. Nála alázatosabb, odaadóbb, szeretetreméltóbb papot keveset ismertem. (Hasonló érzésekkel emlékezett rá Székely János segédpüspök is, aki most mondta ezüstmiséjét.) Akkoriban történt, hogy Jusztusz atya a körmenet élén haladt az engedélyezett utcáig. Kezében az Oltáriszentség, áldást osztott vele jobbra-balra. Elérkeztünk az engedélyezett végpontig. Ott már a rendőrök sorfala várt, élen a tisztjükkel. Eddig és ne tovább! Az atya a világ legtermészetesebb mozdulatával megáldotta a tisztet, aki meglepetésében az embereket utánozva letérdelt. A rend őrei természetesen követték parancsnokuk példáját. Ezen a térdepelő sorfalon haladt át a körmenet, egészen a Köröndig, amely manapság is a vonulók célpontja. És még mondja valaki, hogy az egyházak hátrányos helyzetben voltak…

Nagypénteken délelőtt (a szertartásokat akkor már délután tartották) apámmal felkerekedtünk szent sírokat nézni. Ezekben a díszes, lila színben úszó alkalmi sátrakban „temették el” Jézust, aki délután 3 óra körül halt meg az evangéliumok szerint. Természetesen a Belvárosban bőven akadt nézni való, mindegyik templomnak megvolt a saját hagyománya, egyik szebb volt, mint a másik. A Váci utcában kezdtük a Szent Mihálynak szentelt templomban. Három háznyira lakott „a Belváros írója”, keresztapám, Thurzó Gábor, ő is csatlakozott hozzánk sírnézőbe. Csak a templomok bejáratáig jött, tovább soha. Bűnös embernek tudta magát, aki nem képes megváltozni. Így aztán lecövekelt a bejáratnál. Amikor eltemettük, a menettel haladt egy nagyon szegénynek látszó asszony is. Elfáradt, letelepedett az óbudai temető egyik sírkövére. Visszafelé a sírtól szóba elegyedtem vele. Elmondta, annak a templomnak a bejáratánál kéregetett, ahol Thurzó álldogált vasárnaponként. „A művész úr – keresztapámat így tisztelték a Belvárosban, amikor kutyájával, éktelen ronda színű garbói egyikében a Nagycsarnokba ügetett; akkor a televíziónak még tekintélye volt, ott dolgozott – minden vasárnap annyit adott, hogy elég volt a következő hétig.” Arra gondoltam, biztos beljebb tessékelik a Mennyek országába.

Hozzá tartozott a Húsvéthoz, hogy valamelyik templomban, rendszerint Nagypénteken este, meghallgattuk Bach János passióját, a zeneirodalom egyik remekét, vagy Mozart csodálatos Requiemjét, esetleg Pergolesi Stabat Materét. Óriási felfedezése volt Tamás Alajosnak, a budai Kapisztrán Kórus és Zenekar vezetőjének Dvořák Stabat Matere. A budai ferencesek temploma mindig szűknek bizonyult, ha ezt a művet szólaltatták meg. Nekem három cseh lemezen volt meg, annyiszor és annyian kérték kölcsön, hogy teljesen elkopott. Ha szerencsénk volt, Ferencsik János elvezényelte valamelyik Bach-passiót, ez az esemény mindig a hangversenyévad tetőpontjának bizonyult.

Amikor Bicskén tanítottam, az ünnep és a várva várt szünet előtt mindig felolvastam egy költeményt. Se szeri, se száma a szép húsvéti verseknek, költőink fantáziáját is megmozgatta az ünnep mondanivalója és hangulata. Később találtam rá egy nagyon kifejező, mélyen emberi műre, a szenvedésben jártas Tóth Árpádéra. A költő versei között elbújva olvasható, még abban a gyűjteményben is hiába keresnénk, amely spirituális verseit tartalmazza. Valamelyik templomban a jászol előtt térdepelő poéta – úgy hiszem, a Nyugat nagyjai közül rá a legjellemzőbb ez a szó – feltörő gondolatait fogalmazza meg. A versnek az kölcsönöz különös lebegést, hogy a jászolban fekvő kisdedre ráérthető a Szent Sírban szenvedő képe is:

Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megálljak,

Felém mért nyújtod nyájasan kezed,

Szívem, mely mindig későn érkezett,

Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt.

Leomlanék csókolni jászolágyad,

Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet,

De lásd, a mirha s csillag elveszett,

És eltemettem minden drága vágyat.

Álomsereg víg Fáraója voltam,

S szép katonáim zengő csodasorban

Vittem dőrén, amerre örvény tátong.

S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva,

Mert nem maradt más bennem csak a gyáva,

És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond…

(Krisztus-képre)

A húsvéti ünnepkört megelőző 40 nap böjti szabályai régen sokkal szigorúbbak voltak. Napjainkban Nagypénteken (ahogy a többin sem) nem szabad húst fogyasztani, és csak háromszor szabad étkezni. Ezen a napon vár ránk az igazi megpróbáltatás: az asszonyok ilyenkor főzik a sonkát. Éhségtől kopogó szemmel, korgó gyomorral sonkát szagolni – ilyenkor teljes súlyával nehezedik ránk a böjt önemésztő fájdalma. Az egyetlen vigaszunk: egy nappal később este, a szertartás után méltó bosszút állhatunk.

Azok közül a költemények közül, amelyeket Szabó Lőrinc Lóciról, a fiáról írt, mély jelentéstartalma van a Húsvét táján született Lóci verset ír-nek. Magába foglalja az egész, halálig tartó életet, amely éppen Húsvét történeteiből meríti célját és reményét: „Ünnep előtt volt. Kint a kertben – húsvéti bárány bégetett, – most borult virágba az alma – a barackfa már vetkezett,// én meg épp versbe igyekeztem – fogni életet és halált, – mikor egyszerre nyílt az ajtó, – jött Lóci és elémbe állt,// s megszólalt: - Apu, verset írtam! – - De hisz nem tudsz még írni, te! – - Nem is írtam, csak kigondoltam. – - No halljuk. - Hát figyelj ide -// szólt Lóci, azzal nekikezdett – s két sorban elmondta a verset: – „Az életet adja, adja, – egyszerre csak abbahagyja.”// Én nagyot néztem: - Ki? Kiről szól – a versed? Ennyi az egész? – - Hát az istenről, az a címe! - – magyarázta a gyerek; és:// - Nem kéne még valami hozzá? – Kérdeztem én kíváncsian. – - Nem hát - felelt ő - ez az élet, – ebben már minden benne van.// - Benne van, jól van, igazad van – szép a vers, menj, és játssz tovább! - – Szinte ijedten csókoltam meg Lóci hatéves homlokát.// Ő elrohant… Kint ragyogott a – tavasz, a bárány bégetett – s én eltűnődve ezt a verset – írtam a magamé helyett.”