Keith Jarrett a zene megtestesítője

A világhírű amerikai Keith Jarrett időnként elfelejtkezik arról, hogy hol van. Nincs tudomása közönségről, hangversenyteremről, csak ő létezik meg a zongora, ami a szerelme. Csaknem szemérmetlenül, a nyílt színen egybeolvadnak. Ennek a zseniális művésznek a zongorája olyan, mintha a szeretője lenne. A Művészetek Palotájában zsúfolt ház előtt aratott tomboló sikert.

Mintha utálna bennünket, amikor bejön a Művészetek Palotája pódiumára, Keith Jarrett, akit a dzsessz történetének legnagyobb rögtönzőjeként tartanak számon. Fekete, szemeit eltakaró szemüveg van rajta, de felénk is alig fordul, odalépked a zongorához, és már csak arra figyel. Elsötétítették a nézőteret is, sőt, a pódium jelenetős részét szintén, csak a zongorát és a tiszta feketébe öltözött művészt világítja meg nem túl erős fény. Olyan, mintha szeánszon lennénk, és lényegében azon is vagyunk, ez nem hagyományos koncert a megszokott külsőségekkel, itt minden azért van, hogy csak a zenére összpontosítsunk.

Még mielőtt Jarrett bejön, kiáll Petrányi Judit, a Müpa háziasszonya, és elmondja, hogy hangfelvétel készül, ezért legyünk szívesek nem köhögni. Ez kelt némi derültséget. Aztán arról is beszél, ezt egyébként a hangversenyterembe vezető ajtóknál külön ki is írták, a művész nyomatékos kérése, hogy nem csak a játéka alatt, de előtte, utána, a meghajlásakor se fotózzák. Faksznis, bogaras öregúr, gondolja az ember, és lehet, hogy az is.

De amikor játszani kezd, hamar érzékelhetővé válik, hogy ez milyen hihetetlen idegmunka és koncentráció, hiszen ezúttal, mint gyakran, csak rögtönöz, így mindent magából kell felszínre hoznia, rezdül valamennyi idegszála, mozog valamennyi agysejtje, az egész ember egy jókora megfeszülés, de közben oldódás is, mire mindabból amit csinál, éteri zene válik.

Szakcsi Lakatos Béláról már leírtam, hogy jóformán szeretkezik a zongorával, ez Jarrettre hatványozottan igaz, bűvöli, előjátékot folytat vele, ráhangolódik, majd csaknem eggyé olvad. Ehhez akár hétrét görnyedve feláll, és úgy játszik, vagy a fejét csaknem ráhajtja a billentyűkre, képletesen hozzájuk simul, és ilyenkor biztosan nincs más, csak ő és a zongora. Valószínűleg időről időre elfelejtkezik arról, hol van, nincs tudomása közönségről, hangversenyteremről, csak ő létezik meg a szerelme, és szemérmetlenül, nyílt színen, egyesülnek. Hol tomboló őrjöngéssel, máskor harmonikusan egymást simogatva, dédelgetve, becézgetve, megint máskor perlekedve, összeveszve, ádázul vitatkozva, aztán a fellegekben járva, hogy ismét lezuhanjanak a mélybe, ott dekkolva a pokol fenekén, azt sem remélve, hogy onnan egyáltalán van visszaút.

De végül csak van, küzdenek keményen, szenvednek, fáj minden csontjuk és az egész nagy lelkük, végletekig depressziósak, reménytelenül letargikusak, de aztán csak jönnek fel és fel, verekedik ki magukat a feneketlen mélységű gödörből, és magukkal együtt hoznak minket is fel és egyre feljebb. És esetleg míg az előbb öngyilkos hangulatban voltunk, most a fellegekben járunk, már képzeletben kint vagyunk a Müpán kívül, körberepüljük és körbeöleljük a világot.

Hát ebbe tényleg nem lehet beleköhögni! Sok nagy koncerten voltam, de ilyen odaadó publikumot alig láttam. A feszült, akár hosszú, pisszenés, nyikorgás nélküli őrületes csendek is a zene részei, ezek a viszonyítási pontok, és ezekből most valószínűtlen mennyiségű volt. Ez az, amikor azt mondják, hogy tapintani lehet a csendet. És ezek tartalmas csendek. Olyanok, amikor nagyon belemélyedünk abba, amit hallunk, vagy éppen elmerülünk magunkban.

De jó a termet is nézni, érezni az áhítatot, azt, hogy éppen most sikerül, ami ritkán, a publikum, Nádas Péter szép szavával, „összelélegzik.” Mi annyian mások, most legalább kis, rövid időre egyek is vagyunk, attól, hogy Jarrettet hallgatjuk, és bizony nézzük, mert bármennyire is sötét szemüveg mögé rejti az arcát, annyira vékony, olyan sebezhetően túlérzékenynek tűnik, olyan mértékig beleolvad a saját maga által létrehozott zenébe, mondhatni annak megtestesülése, hogy azt látni kell. Nyilván ezért annyira túlérzékeny.

Vagy harminc éve idegösszeomlást is kapott. Komoly depresszióból sikerült kilábalnia. Elővette fuvoláját, és azzal vonult stúdióba, ebből lett a Spirit című lemez, úgy érezte, hogy ettől teljesen kicserélődött. Több formációhoz kötődött, játszott például Charles Lloyd kvartettjében, csatlakozott Miles Davis zenekarához, Jan Garbarek kvartettjével is szerepelt. A The Köln című lemeze a dzsessz történet legnagyobb sikerű albuma, milliós példányszámban kelt el.

Azért is lehet ilyen óriási a közönségvonzása, mert behappol minden zenei stílust, klasszikust, kortársat, komolyzenét és könnyedet egyaránt, és ezeket magához édesgetve, meglehetősen egyénit kavar ki belőlük. Mivel az egész hangversenyen improvizált, azt érezhettük, hogy ott születik előttünk a zene. Nyilván vannak sztenderdjei, de szinte beleszagol a levegőbe, elkap egy-egy hangulatot, csettint vagy hunyorog hozzá, vagy csak már-már összeroskadva magába réved, és máris szólni kezdenek a megfelelő hangok, így aztán egy-egy hangverseny igencsak egyedi.

Az első rész viszonylagos zárkózottsága után megnyílik. Amit nem csupán az mutat, hogy már ki-kibeszél a közönségnek, akár fanyarul viccelődik és csipetnyit anekdotázik is, hanem boldogabban ívelnek a dallamok, olykor már vannak egészen napsugaras, vidáman játszadozó részek, de ez nála soha nincs felhők nélkül, hidegből melegbe, föntről mélybe ránt, bámulatos érzelmi amplitúdót jár be.

Igazi nagyság, sőt, ha nem lenne pejoratív mellékíze, azt is mondhatnám, hogy hatalmasság. Istenáldotta, karbantartott tehetség, gondosan megőrzött talentum. Nyár közepén zsúfolásig telt miatta a Müpa Bartók Béla Hangversenyterme. Pusztán a nevére, hiszen mivel improvizált, programot sem hirdetett. A robusztus erejű és varázslatos finomságú, halhatatlan zongoraművész, Szvjatoszlav Richter volt ilyen, elég volt akár koncertje előtt néhány nappal meghirdetni, hogy az előre közölt műsoron kívül fellép a Zeneakadémián vagy a Vigadóban és hosszú sor állt már hajnalban a pénztárnál, fél nap alatt elkeltek a jegyek. De ő mégiscsak megírt alkotásokat játszott. Jarrett viszont a műveket is ott teremteni előttünk. Amik frissek, elevenek, de többségük egyáltalán nem tűnik hevenyészettnek. Boszorkányság. Vagy „csak” zsenialitás, amiből a mi nagy szerencsénkre, Jarrettnek jutott bőven.