Bársony Éva;

Hajdu Szabolcs;Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál;Kristály Glóbusz;

2016-07-18 07:47:00

Sosincs késő, hogy farkat növessz!

Karlovy Vary büszke A kategóriás nemzetközi fesztivál. Nem nagy, még mindig inkább barátságos. Komoly fesztiválüzem, sok száz film megy be az elején, és jön ki naponta a tizenegy hivatalos (plusz még néhány alkalmi) vetítőhely vásznaira. Kora reggeltől késő éjszakáig folyik a mozizás, és mindig fiatal mozirajongók tömegei ülnek a bejáratok előtt jegy híján, de türelmesen, hogy a kezdés előtti percekben az üres helyekre beengedjék őket. Az idei fesztivál filmjei is eljutnak a magyar mozikba. Érdemes előre készülni rájuk.

Sosincs késő, hogy farkat növessz! – biztatott a legszellemesebb szlogen a legbizarrabb versenyfilm plakátján idén Karlovy Varyban. A versenyprogram legmeghökkentőbb történetében egy középkorú nő azon kapja magát, hogy hosszú, húsos farka nőtt.

A film egésze és a bizarr ötlet kidolgozása ugyan hagyott kívánnivalókat maga után, de a másság és az előítéletesség ilyen frappáns keretbe foglalása láttán érthető, hogy a Zoológia című film elnyerte a Zsűri Különdíját. A fiatal orosz rendező, Ivan I. Tverdovszkíj közvetlenül a Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjének fődíja után tehát elvitte idén a második legfontosabb nemzetközi elismerést a farka-nőtt Natasa történetével.

Hosszú, húsos metafora

Tverdovszkij már korábbi, első rendezésével, a Korrekciós osztállyal nevet szerzett magának. (Nálunk tavaly az orosz filmhéten lehetett látni.) Végigjárta és végig nyerte vele az elmúlt két évben a nemzetközi fesztiválokat. Abban a nehezen nevelhető gyerekek történetében bontotta ki a társadalmi szintű türelmetlenség, a mássággal szemben táplált kegyetlen előítéletek, az ember iránti tisztelet hiányának drámáját.

Az ironikus című Zoológiában merészen átlépte a realitás határát. Külön mutatvány, hogy egy képtelen helyzetet, a női testből előbukkanó állati farok működését milyen könnyedén helyezi hétköznapi környezetbe. Hősnője, az ötvenen túli Natasa egy tengerparti kisváros állatkertjének dolgozója, némi kelletlen helyi érzés után egy nap észreveszi, hogy szinte a földig érő, csupasz, vastag farka nőtt.

Próbálja rejtegetni, bár eleinte semmi nem változik: a kolléganői továbbra is éles nyelvvel gúnyolják zárkózottságát, megszólják divatjamúltságát, ő meg továbbra sem vesz részt a pletykálkodásokban, a nagy zabálásokban. Magányosan, az állatok között érzi igazán jól magát, velük beszélget, nekik örül.

Először orvoshoz fordul, de aztán letesz róla, hogy megváljon a kéretlen testrésztől. Közben romantikus kapcsolata szövődik az őt vizsgáló fiatal orvossal, akit éppen a hatalmas, állati testrész zabolátlan vadsága babonáz meg. Újabb bizarr ötlet: kiderül, hogy a farok remekül alkalmas szeretkezésre, sőt, a fiatal orvosban is erotikus vágyat ébreszt. Mégis, a fizikai változástól Natasa megkapja saját egyéniségét, kivirágzik, megfiatalodik, elkezdi élni az életét.

Ami az utcai járókelőknek ijesztő és taszító, az az ő életében felszabadító, különleges belépőjegy a boldogságba, a személyisége érvényesítésébe. Natasa elfogadja magát olyannak, amilyen. Itt fordul meg vele a világ: a szoknyája alól immár szabadon kilógatott vastag, csupasz farok rémülettel tölti el a környezetét, elküldik a munkahelyéről, kiveti magából a kisváros.

Tverdovszkij filmjében fokozatosan a társadalmi türelmetlenség, a másság gyűlölete metaforájává alakul az ártatlan állati testrész az emberi testen. A történet erős kritikának fogható fel a társadalmi szintű intolerancia ellen, de az is keményen benne van, amiről az író-rendező mondta Karlovy Varyban: „A mai Oroszország nem az egyéniséget ünnepli, hanem az uniformizálódást diktálja.”

Végül mindenki Natasa ellen fordul, pedig csak a saját életét akarja. Végül teljes magára maradottságában feladja a harcot, már nem küzd önmaga elfogadtatásáért. Hátborzongató, véres leszámolásra készülődik a film befejező jelenetében, a legkegyetlenebb módon akar megszabadulni a másság bélyegétől. A rendező e jelenet üzenetéről mondta: „A befejezés nagyon pontosan reflektál arra, ami ma Oroszországban történik. Úgy hiszem, egy nem olyan erősen totalitárius országban, mint a miénk, az a döntés szükségtelken lenne, ami a mi filmünk végén bekövetkezik.”

Szárnyak nélkül

Már észre sem vesszük, milyen kevés film szól a kétkezi emberek szerelméről. Vagy drámájáról. Vagy egyszerűen az életéről. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, ki így, ki úgy, amikor olyan csoda történik, mint az idén Cannes-ban, amikor a veterán angol filmrendező, Ken Loach filmje, a Daniel Blake nyerte el az Arany Pálmát. És Daniel Blake nagyon határozottan kétkezi munkásember Loach történetében. A világ legeslegelső számú filmfesztiválja ezt díjazta.

Karlovy Varyban messze nem volt ilyen erőteljesen jelen a téma, de a tizenkettes versenymezőnyben mégis akadt egy film, az Apám szárnya című török versenydarab, amelynek hősei kétkezi emberek. Hozzá nem is török, hanem kurd munkások, akik a nagyváros egy építkezésén dolgoznak, távol az otthonuktól, a családjuktól. A történet végén a tragikus halált halt főhős felesége, mivel hogy csak a saját, kurd nyelvét érti, egy kukkot sem fog fel abból a jogi csűr-csavarból, amivel a török építési vállalkozó egy mozdulattal a nyomorba löki a családját.

Ritkán látni a mi tájainkon török filmet (hacsak historikus-szerelmes tévéfilmet nem), pláne, amelynek hősei a kisebbségben élő kurdok. (Egek! Ki nézné meg egyáltalán?) De volt egyszer a nyolcvanas évek elején nálunk is egy filmbemutató, egy kurd rendező kurd emberekről szóló török filmje érkezett Budapestre. Az volt a címe: Yol, azaz Út. Rendezője Yilmaz Güney, aki Törökországban többet volt felnőtt fejjel börtönben, mint szabadon politikai aktivitása, a kurdok függetlenségéről hangoztatott nézetei miatt.

Egy sor filmet jegyzett mégis, mert úgy dolgozott, hogy amit ő a börtönben forgatókönyvnek megírt, azt asszisztense, Serif Gören leforgatta filmnek. Szigorúan és pontosan követve Güney börtönből kijuttatott utasításait. Az Út is így készült. Öt rab útját kísérte végig a film, akik pár napos eltávozást kaptak a börtönből. A legelső történet feledhetetlen. Torokszorító szépsége az emlékezetben is eleven, pedig annak már több mint harminc éve, hogy pár napig Budapesten is látható volt. (Aztán valamilyen külföldi potentát érkezése miatt szempillantás alatt levették műsorról a kényelmetlen filmet a nyomorult kurd sorsokról.)

A legelső történetben a hazatérő férj megtudja, hogy a felesége prostitúcióra kényszerült. A család nem bocsát meg neki, lakolnia kell, kiszolgáltatja a férjnek. A férjnek kell a halálos büntetést végrehajtania, tehát útra kel az asszonnyal a hófödte, kihalt tájon. Kettőjük küzdelmes útja a film. A szinte egyetlen szó nélküli birkózásuk a hóval, a hideggel, a természet és a hagyományok engesztelhetetlen keménységével döbbenetes erejű, érzelmileg feszült dráma a vásznon.

Az érzelmek vihara bent, a természet jeges közönye kint – az ellentétből páratlan emocionális hatás születik. Az asszony nem jut el a büntetésig, lassan kiszáll belőle az erő, elhagyja az élet, nem bírja tovább. A haldoklót a férj büntetés helyett próbálja védeni a fagytól, saját testével mentené, de hiába. Akkoriban még nem volt divat minimalista filmstílust emlegetni, de Güney és Gören pontosan tudták, hogy a havas, kietlen pusztaságban egyetlen szó dialógus nélkül, csak két emberre figyelve milyen is a lelket összeroppantó fájdalmú filmdráma.

A török versenyfilm juttatta eszembe, vajon hol van most ez a filmcsoda? Güney megszökött a börtönből, elhagyta Törökországot. Távollétében megfosztották állampolgárságától, és még plusz 22 év börtönre ítélték. Güney Párizsban vágta össze a filmjét, Svájc benevezte az 55. Oscarra, de az Út nem került a jelöltek közé, hazájában betiltották, csak 1999-ben oldották fel a tilalmat. Cannes-ban viszont 1982-ben Arany Pálmát és FIPRESCI-díjat nyert. Güney 1984-ben rákban meghalt, halálát követően őrületes huza-vona indult a film jogaiért.

Karlovy Vary minden évben előrukkol pár klasszikus meglepetéssel, egyik programjában a filmtörténet mesterművei között válogatva, pár remekművet felújított formában mutatnak be a fesztivál idején. Talán egyszer valakinek eszébe jut a Yol, s egy új életre keltett kópián ismét találkozhat vele a világ.

Intim megvilágításban

Ahogy Ivan Passer remekműve, a digitálisan felújított Intim megvilágításban új életre kelt az idén Karlovy Varyban. A cseh új hullám Forman, Menzel, Nemec mellett meghatározó személyisége, a ma Kaliforniában élő 83 éves mester (a Sztálin című filmjében Zsigmond Vilmos volt az operatőre) ugyan nem lépett most színpadra fél évszázada készült filmje friss bemutatóján, de ott volt a női főszereplője, Vera Kresadlová. Ő arról is nevezetes, hogy az egyetlen hivatásos színész volt, aki ötven éve Passer kamerája elé állt az azóta klasszikus remekműként emlegetett filmben.

Passer egy interjúban elmondta, nem akart hivatásos színészekkel dolgozni. A film maga egy vidéki házban töltött egyetlen nap története, amelyben régi barátok, egy amatőr vonósnégyes tagjai zenélnek. Más alig történik. (Csak az élet történik, tehetjük hozzá – az élet azon az elragadó, csodálatos szemüvegen át nézve, ahogy azt csak a cseh új hullámosok tudták láttatni!) Passer, aki az Egy szöszi szerelme és a Tűz van babám! filmnél társírója volt Formannak, maga írta az Intim megvilágításban könyvét is. Azt nem akarta, hogy színészek tanuljanak meg játszani a hangszereken, még kevésbé, hogy imitálják a zenélést, inkább a prágai zeneiskolából választott civil szereplőket. A vidéki életet szeretetteli iróniával és a klasszikus cseh humorral bemutató filmjéhez a karakterek természetes jelenlétét tartotta fontosnak.

A filmbeli családhoz tartozó, frenetikus humorú nagymama szerepére eleinte nem talált szereplőt. Végül a Vencel tér egyik padján üldögélő ismeretlen öregasszonyra figyelt fel, beszélgetni kezdtek, s rájött, hogy megtalálta az ideális szereplőt.

Egyetlen színésze, a ma, még 72 évesen is szép arcú Kresadlová az ötven évvel ezelőtt készült filmben egyszerűen gyönyörű. Ő volt akkor Milos Forman felesége, szült is neki ikerfiúkat, de nem követte az emigrációba Formant, mint nyilatkozta, nem akart külföldön élni. (Érdekesség, Forman később ismét megnősült, a Kaliforniában vele élő, jóval fiatalabb cseh felesége ugyancsak ikreket szült neki, a két ikerpár – a cseh testvérek színházi és filmes emberek lettek - jó testvéri szeretetben tartja a családi kapcsolatot.)

Ivan Passer az egykori újhullámos időkre így emlékezett most Karlovy Varyban: „Egy csapat fiatal filmcsináló – egy brancs voltunk. Tudtuk, egyikünk kiugrása, személyes sikere az egész társaságnak áttörést hoz. Ezért is nagyon odafigyeltünk egymás munkájára, elolvastuk egymás forgatókönyvét, megkritizáltuk, szigorúan megbeszéltük. Emlékszem, Menzel maga akarta eljátszani a fiatal fiú szerepét a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Mondtam neki, ne tedd, nem jó ötlet, öreg vagy hozzá. Erre inkább Vaclav Neckart választotta és Oscar-díjat nyert a filmmel.”

A még filmterveket dédelgető Passer a már klasszikus múltból a képlékeny jelenbe így néz át: „A politikai cenzúra kötött egy csapatba minket, a szocialista realizmus kényszerítő nyomása tartott meg szorosan egymás mellett… Állandóan mondom a tanítványaimnak, dolgozzanak közösen együtt, mert úgy sokkal erősebbek, mint külön-külön. De ma az individualizmus a trend. Ma a pénz sokkal nagyobb szerepet játszik, mint korábban, s ez főként az újító, szokatlan forgatókönyvek kiválasztásában jelent kemény akadályt.”

Hajduék Karlovy Varyban

Még a fődíj átadása előtt, amikor a legjobb színészi alakításért járó kisebb termetű Kristály Glóbuszt vette át Hajdu Szabolcs Karlovy Varyban, már gondolhattuk, páratlanul pártatlan elnöke volt az idei nemzetközi zsűrinek. Az olasz Maurizio Barucci író, forgatókönyvíró (a Matteo Garrone-rendezte világsikerű Gomorrah társ-forgatókönyvírójaként lett ismert és nyert egy sor díjat) elnökölte a zsűrit. Megtehette volna, hogy – mint ez meg szokott történni a fesztiválok zsűrijében – kialkudja honfitársának, az egyébként ragyogó játékával megnyerő Toni Servillónak a férfialakítás díját a Confessions (Gyónások) című filmért.

Senki nem kiabált volna bundát, az artisztikus látvánnyal lenyűgöző jéghideg filmben Servillo kartauzi szerzetesként elegánsan hozta a formáját, simán elvihette volna a díjat. De nem. Hajdu kapta meg, aki valóban remekel színészként is. És ezért a tisztességes művészi következetességért mély kalapemelés Barucci előtt: a legjobb férfiszereplő díját az Ernelláék Farkaséknál című (fődíjas) magyar film főszereplője kapta meg a nemzetközi zsűritől. Rá pár percre meg átvette a fődíjat is. Ez szenzációsan elegáns döntés volt!!!

A színpad mögött rögtön megkérdezték a cseh tévések Hajdutól, mit szól hozzá. És Hajdu, az idei legjobb színész Karlovy Varyban a következőket szólta hozzá: „Könnyű volt megcsinálni, mindig így rendezek filmet. Nem kívülről rendezem a színészeket, hanem általában belülről. Eddig hat játékfilmet csináltam és mindegyiknél az volt az érzésem, mintha játszottam volna benne. Bár nem vagyok a kamera előtt, mindig megérzem azt, ami a kamera előtt történik. Most éppen látható is voltam. Hogy most megkaptam ezt a díjat, az igazából a legnagyobb meglepetés, mert én magamat nem tartom számon színészként.”

De tudjuk, ez, mármint a teljesítmény minősége egyáltalán nem a számontartástól függ. Szerencsére egészen mástól. Mondjuk?