Románia;állambiztonság;titkosszolgálatok;besúgók;Gáspárik Attila;

2016-12-22 06:41:00

Besúgók voltak, listák nincsenek

A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 

- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?

- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?

- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?

- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.

- Tizenéves gyerek volt.

- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne- , hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.

- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?

- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.

- Miért?

- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956 –nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.

- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?

- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.

- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?

- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.

- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?

- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.

- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?

- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.

- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.

- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.

- Vagy Rómában…

- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.