magyar válogatott;magyar-andorrai;Bern Storck;

2017-06-10 09:26:00

Ismét a mélybe taszította magát a magyar válogatott

Azzal, hogy a pénteki, idegenbeli világbajnoki-selejtezőn Andorrától is kikapott (1-0) a magyar labdarúgó-válogatott, újra megérkezett oda, ahova az elmúlt év(tized)ekben számtalanszor: a szégyenpadra. Baj van, ezt pedig a történtek fényében már nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

„Ez blama, ezt nem lehet megbocsájtani. A körülményeket nem lehet hibáztatni, mindenkinek vállalnia kell a felelősséget” – nyilatkozta az M4 Sport kamerái előtt Bernd Storck szövetségi kapitány az arcpirító andorrai égés után. Lehet kárörvendeni és akár szomorkodni is, tény azonban, hogy a német szakember csapatával együtt tavaly ilyenkor még sokak kedvence volt, miután az Európa-bajnokságon nyújtott teljesítmény ismét elhelyezte Magyarországot a futballtérképen, egy évvel később viszont megint mindenki magyarázkodni kényszerül. Ilyen a futball – idézhető a labdarúgók egyik kedvenc kifogása.

Persze, sokak számára talán inkább a 2016-os nyár emlékezetes két hete, az Eb-eufória volt meglepő, nem a gyors felocsúdás okozta felismerés. Kudarcok tekintetében ugyanis „edzett” a hazai fociszurkolók legutóbbi néhány generációja. Ha a nemzeti tizenegy máig utolsó világbajnoki szereplésétől, a 31 évvel ezelőtti, irapuatói blamától indulunk (amikor a szovjetek hatot számoltak Mezey György csapatára – a szerk.), a kilencvenes évekből felidézhetjük az izlandi betliket (2-0 és 2-1), a pótselejtezős katasztrófát (összesítésben 12-1-re verte Magyarországot Jugoszlávia) vagy éppen az új évezred első feléből a grúziai, lettországi, esetleg a máltai vereséget is. A sort sajnos hosszan, bekezdéseken át lehetne folytatni, már ami a „nehezen védhető” égéseket illeti.

Storck világosan fogalmazott: ezúttal szó sem lehet a mesterséges gyepszőnyegről, de nem volna illő a tartalékos csapatra vagy éppen az idény végi formára sem hivatkozni, amikor válaszokat keresünk. Tegyük hozzá: már csak azért sem, mert mire bárki kimondaná, hogy műfű, kis túlzással máris illene vezetni egy olyan ország válogatottja ellen, amely a magyarokkal szemben aratta a mostanáig 142 mérkőzést számláló története ötödik (!) sikerét.

Ha van pozitív vonzata a legújabb „defektnek”, hát annyi bizonyosan, hogy immáron ki kell mondani: baj van. Noha ettől a világon semmi nem változik (legalábbis kevésbé valószínű), húzzuk alá: a fiatalítást zászlajára tűző szakvezető csapata sorrendben negyedszer maradt gólképtelen, a kudarcsorozat a pénteki szégyennel együtt viszont már megmagyarázhatatlan. Pedig egy győzelemmel még feledtethető lett volna.

Ha úgy tetszik, az andorrai kudarc több mint egy újabb, kitörölhetetlen elégtelen a többször bukásra ítélt, más sportágakhoz mérten páratlan lehetőségekből gazdálkodó magyar labdarúgás bizonyítványában. Többé már nem lehet ugyanis azt mondani, hogy tét nélküli találkozón egy kísérleti csapat találtatott könnyűnek (mint novemberben a svédek, vagy hétfőn az oroszok ellen), s azt sem, hogy a világsztárokkal kiálló Portugáliától ki lehet kapni (3-0-ra, márciusban). A legújabb összeomlásra nincs mentség, az sajnos illeszkedik a folyamatba.

Andorrában újfent menthetetlenül megmutatkozott: rövid időn belül ismét mélyebbre tudta ásni magát a magyar futball-válogatott. Az persze már a jövő zenéje, hogy ennek lesz-e bármilyen következménye...