baloldal;jobboldal;

2017-06-27 08:01:00

Hiábavaló feloldás

Ismét divat lett Magyarországon emlegetni a politika bal- és jobboldal közötti megosztottság káros voltát. Haj, ha nem lenne ez a balos és jobbos szétszakadottság! – hallhatjuk a vágyakozó és sóhajtozó hangokat. Egy nemrég megjelent, igazságos választási rendszert követelő Gulyás Márton-féle internetes videóban olyan, egymással sörözni, barátkozni bevallottan nem akaró személyek fogtak össze az ügyért, mint Pörzse Sándor, Törley Katalin, Zagyva György Gyula, Hajós András, Csintalan Sándor, Gálvölgyi János, Misetics Bálint vagy éppen Stohl András. Hogy alapvetően baloldali-liberális érzelműek szélsőjobboldaliakkal állnak össze, annak nemcsak aktuálpolitikai üzenete van - nevezetesen, hogy az Orbán-rendszer, pontosabban egyik terméke, a választási törvény annyira rossz, hogy a fideszeseken kívül mindenkinek össze kell fognia ellene -, hanem azt is mondja, hogy hagyjuk immáron a fenébe az ideológiát, ügyek mentén fogjunk össze, akár a (politikai) ördöggel is.

Ismerős ez a fajta szemlélet: a Momentum januári berobbanása óta többször is elmondta, hogy ők nem bal- és jobboldali ideológiák, hanem ügyek mentén kívánnak politizálni. És érdekes módon, egy ideje ezt mondja a néppárti ambíciókat dédelgető, de azt egyelőre beváltani nem tudó Jobbik is, amelyik saját bevallása szerint „hidat” kíván építeni, a politika bal-és jobboldali megosztottságát pedig immáron idejétmúltnak tartja. És tényleg, nem szimpatikus ez a fajta megközelítés? Hagyjuk abba a bal-és jobboldali alapú veszekedést, és emelkedjen gyönyörű híd a politikai szekértáborok közé!

De vajon nem szenved-e ez a híd már eleve konstrukciós hibában?

Az 1989/90 óta eltelt időszak történései és az ezekből adódó tanulságok mindenesetre nem valami biztatóak azoknak a politikai mozgalmaknak, pártoknak a számára, amelyek nyíltan a bal-és jobboldali polarizáltság meghaladását hirdették meg. Az effajta megosztottságon felülemelkedni akaró, a magukat középre pozicionáló pártok többnyire be sem jutottak a parlamentbe, vagy ha mégis, akkor csak a kispárti lét volt a teljesítményük csúcsa. A politika bal- és jobboldali megközelítésének maghaladását hirdető centrumpártiság Magyarországon eddig nem bizonyult nyerő stratégiának.

A dualizmus második felétől kezdve a magyar politikatörténetet nagyon is befolyásolták a baloldali munkásmozgalmak, pártok által megfogalmazott szociális-politikai követelések és az ezekhez való hatalmi /jobboldali hozzáállás. A Rákosi- és Kádár-rendszer nyíltan vállalta baloldaliságát, amelynek valós voltáról persze lehetne vitatkozni, de a közbeszédben nem nagyon vitatták a szocialista rendszer baloldali jellegét. A Kádár-rendszer sokaknak teremtette meg a szerény, de biztos gyarapodás, létbiztonság lehetőségét, és ha a baloldali attitűdnek az elesettek, szegények, alkalmazottak felemelését tekintjük, akkor ez abban a rendszerben jelen volt. Az 1989/90 utáni években a bal-és jobboldali vitákban volt eleinte némi szégyenlőség: a rendszerváltás kezdetén nem csengett túl jól a „jobboldali”, vagy éppen a „kapitalista” jelző, így a pártok egyike sem hangoztatta eleinte nyíltan, hogy a szocialista tervgazdaságot a kapitalizmus váltja fel. Az MSZP ekkor még demokratikus szocializmusról beszélt, az MDF – német hatásra – „szociális piacgazdaságot” ígért, mely utóbbi nem hangzott olyan fenyegetően, mint a tőkések „elnyomó kapitalizmusa”. A bal-és jobboldali ideológiai küzdelmek aztán fokozatosan felerősödtek, gondoljunk csak pl. a címer-vitára, a kárpótlási törvényre, az Alkotmánybíróság által megbuktatott igazságtételi Zétényi-Takács törvényre, Csurka István 1992-es hírhedt írására. Később a Fidesz egyértelműen jobbra kormányozta magát az 1990-es évek közepén, de viszonylag óvatos maradt, és a „jobboldali” jelző helyett „polgárinak” határozta meg magát és új politikáját. Ezzel együtt is nyugodtan lehet jobboldali irányultságúnak tekinteni már az 1998-2002 közötti első Orbán-kormányt is, hiszen politizált a nemzeti szimbólumokkal, szót emelt a nemzeti érdek erőteljesebb képviselete mellett, társadalompolitikájában már akkor is a munkahellyel rendelkező, gyermekes felső- és középosztályt támogatta, az alanyi jogon járó juttatásokban kevésbé hitt. Nem volt prioritása a munkavállalói érdekvédelem megerősítése sem, a szakszervezetek többségére már akkor gyanakvással tekintett – igaz, ezt megelőzte az MSZOSZ 1994-es választási szövetsége az MSZP-vel.

Az elmúlt két és fél évtized baloldali kormányfői rendre szembekerültek azzal a problematikával (még ha persze nem is egyformán), hogy nagy eladósodottság közepette mennyire engedheti meg az ország magának az elszegényedettek, nehéz sorban élők állami pénzekkel való felemelését. A tipikus baloldali válasz erre a kérdésre igenlő, ám sokféle árnyalat rejtőzik ezen válasz mögött. Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon kormányfő válaszai mutatják: borzasztó nehéz egyértelmű és következetes baloldali politikát folytatni, és nem egyszer megszorító intézkedéseket hoztak, ahogy azt tették harmadik utas nyugati kollégáik is, lásd pl. Gerhard Schröder német kancellár tevékenységét. Az állami újraelosztás politikai kérdései tipikusan ideológiai, ha tetszik bal-és jobboldali eredetűek: a vállalkozások, az egyén számára kedvező feltételek megteremtésében, vagy fizetésemelésben, segélyezésben, támogatásokban találja-e meg az ország vezetése a bajokra a gyógyírt? Esetleg a kettő kombinálásában?

Mindebből látszik, hogy a sikeresebb pártok – lásd MSZP, Fidesz – komoly gondot fordítottak ezen kérdések ideológiai töltetű megfogalmazására. Ellenben azok a pártok, amelyek bevallottan a bal- és jobboldali ideológia meghaladására tették fel jövőjüket, nem váltak különösebben eredményessé. A Kupa Mihály-féle Centrum 2002-ben be sem jutott a parlamentbe; az LMP habozott a 2010-es választások után kitölteni a baloldali űrt, mondván, hogy elhatárolódik mind a bal, mind a jobboldaltól – meg is maradt a kispárti létben.

Elnézve akár a Fidesz, vagy az MSZP mostani mozgását, egyik sem kívánja feladni jobb és baloldali profilját, hiszen ezzel számos szavazót magához tud kötni. A bal- és jobboldali szembenállás ignorálása azzal a valós veszéllyel jár egy adott párt számára, hogy karaktere elmosódik, és nem igazán válik beazonosíthatóvá a szavazók számára.

Elvégre a hídnak nemcsak közepe, hanem bal és jobboldala is van.