Az euró jövője

A komolyan vehető miniszterelnökök a választások közeledtével ritkán szoktak politikailag kockázatos dolgokat mondani. Ezért is okozott Angela Merkel nagy meglepetést azzal, hogy éppen a napokban csatlakozott Emmanuel Macron pénzügyi javaslataihoz. A dinamikus francia elnök ugyanis a valutaunió átfogó reformjának egyik legfőbb szorgalmazója. Kampányában - többek között - európai pénzügyminisztert és külön költségvetést ígért az euróövezet tagjai számára. A közös valuta az integráció eddigi legnagyobb vívmánya, ám a pénzügyi válság a gyengeségeit is megmutatta. Úgy tűnik azonban, hogy a Brexitre szavazók és Donald Trump ostobasága a valutaövezet országaiban kijózanította a közvéleményt. Az Eurostat adatai szerint a közös valuta lakossági támogatottsága 2017-ben 70 százalék fölötti, ráadásul sokkal stabilabb az EU általános megítélésénél. A Merkel-nyilatkozatról beszámoló The Financial Times egyébként nem szokott hamis híreket közölni. Így egyre valószínűbb, hogy a szeptemberi választások után az - Unió iránt elkötelezett - német-francia szerzőpáros megint új fejezet írásába kezd.

Illúziók kora

A történelem gyakran ismétli önmagát. A közös valuta lényegében két nagyformátumú Európa-politikus, Kohl kancellár és Mitterand elnök politikai megegyezésének köszönhető. A szovjet birodalom látványos összeomlása után Németország megosztottságát tovább már nem lehetett fenntartani. Ám a franciák és a britek - érthető okokból - sokáig ellenezték, hogy a kontinens szívében megint egy gazdaságilag erős nagyhatalom jöjjön létre.

Nyíltan persze azóta sem ismerte el senki, hogy a németek az euró elfogadásával tulajdonképpen „üzletet” kötöttek a franciákkal. Az újraegyesítésért cserébe ugyanis lemondtak a nemzeti valuta, a márka európai hegemóniájáról. Párizs a kezdetektől olyan megállapodásra törekedett, amelyben a valutaövezet tagjai közösen formálják majd az európai pénzügyeket. A németek bíztak gazdaságuk erejében, így - a régóta áhított egységért cserébe - feláldozhatónak látták az önálló monetáris politikát. Talán már a kezdet kezdetén is tudták, hogy ők lesznek a közös valuta legnagyobb haszonélvezői. Ahhoz persze ragaszkodtak, hogy a Maastrichti Szerződés alacsony inflációt és költségvetési hiányt, valamint kezelhető államadósságot írjon elő a közös valutát bevezetni szándékozók számára.

Az euró 1999-el induló első évtizede így valódi sikertörténetté válhatott. A csatlakozó tagállamok polgárai örömmel tapasztalták, hogy az infláció tartósan évi 2 százalék alatt maradt, ami a viharos 70-es és 80-as évek után szinte csodaszámba ment. Megtakaríthatták például a valutaátváltások nem csekély költségeit, és könnyen vehettek fel újabb hiteleket, kifejezetten kedvező kamatfeltételek mellett. Az üzleti világ maga is élvezte a közös valuta előnyeit. Mindenekelőtt azt, hogy a hosszabb távú külkereskedelmi ügyletekben már nem kellett a nemzeti valuták árfolyam-ingadozásával foglalkozniuk, ami komoly költségcsökkentést jelentett. A közös pénz erejéről egyébként mindenki meggyőződhetett, miután az euró néhány év alatt - a dollár mögött - a legfontosabb tartalékvalutává vált.

A válság évei

Európát azonban az euró kezdeti sikerei ellenére is felkészületlenül érte a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság. Láthatóvá vált, hogy a valutaunió - költségvetési unió nélkül - még az eurót használó országokat sem lépes megvédeni az ilyen méretű megrázkódtatással szemben. A tehetős tagállamok hihetetlen összegeket költöttek például bankmentésre, annak érdekében, hogy elkerüljék a pénzügyi rendszer teljes összeomlását. 2009 és 2011 között az ilyen célra fordított állami kiadások elérték a 4500 milliárd eurót, ami mintegy harmincszorosa az Európai Unió teljes éves költségvetésének. Barroso, korábbi bizottsági elnök nem véletlenül nehezményezte akkortájt, hogy a pénzügyi nyereségeknek mindig akad gazdájuk, csak a veszteségeket kell az adófizetők pénzéből finanszírozni.

A válság nemcsak az európai munkanélküliséget emelte jóval 10 százalék fölé, hanem a tagállamok eladósodottsági szintjét is jelentősen megnövelte. A Maastrichti Szerződés közismerten a GDP 60 százalékában rögzíti az eladósodottság felső határát, ám a mutató még 2014-ben is meghaladta a 92 százalékot. A beruházások az elmúlt évtizedben az euróövezetben is folyamatosan csökkentek, s - bár 2012 óta mutatkoznak az élénkülés jelei - még jövőre sem érik el a 2008-as szintet.

Az integráció jövője szempontjából azonban a fentieknél is nagyobb veszély, hogy a kevésbé fejlett, „déli” tagállamok - közeledés helyett - inkább távolodnak a fejlett centrumoktól. Ennek részben az volt az oka, hogy a válság előtti viszonylagos pénzbőség idején a befektetők szívesen vásárolták az euróban kibocsátott görög, spanyol, ciprusi stb. államkötvényeket. Az így szerzett „olcsó pénz” azonban ezekben az országokban gyakran olyan ígéretes, ám meglehetősen kockázatos beruházásokba vándorolt (lásd például az óriási ingatlan-fejlesztéseket), amelyeket 2008 után egyszerűen nem lehetett értékesíteni. Nem véletlen, hogy a - sebtében létrehozott - Európai Stabilitási Mechanizmus segítségével elsőként éppen őket kellett a pénzügyi összeomlástól százmilliárdos hitelekkel megmenteni.

Ennek ellenére a képlet bonyolultabb annál, mintsem hogy a takarékos németek finanszíroznák a „lusta” görögöket. A tényleges helyzet ugyanis az, hogy a közös valuta maga is a jövedelemátcsoportosítás egyik eszköze az eurót használó tagállamok között. A jelenlegi árfolyam kifejezetten ösztönzően hat például az amúgy is robusztus német exportra, ám a turizmusra épülő görög gazdaság számára túlságosan erős. A 2015-ös válság idején nem véletlenül merült fel a drachmához való visszatérés lehetősége, hiszen a nemzeti valuta leértékelésével alacsonyabb árakat kínálhatnának a tengerpartra látogató turisták számára. A Ciprasz-kormány azonban inkább úgy döntött, hogy az újabb és újabb IMF-EU hiteleket teljes egészében az adósság esedékes részleteinek törlesztésére fordítja. Nem vállalták annak politikai kockázatát, hogy a „kilépéssel” az euróban tartott lakossági megtakarítások értéke azonnal 40-50 százalékkal csökkenjen. Ezzel lényegében maguk is hozzájárultak a centrumországok bankjainak megmentéséhez.

Költségvetési unió

Az Európai Parlament képviselői már 2017 februárjában elfogadták azt a dokumentumot, amely önálló költségvetés kiépítését javasolja az euróövezet tagjai számára. Az új fiskális rendszert egy uniós pénzügyminisztérium működtetné, amelyet az Európai Bizottságon belül hoznának létre. A képviselők többsége egyetértett abban is, hogy azok a tagállamok, amelyek „több Európát” akarnak, erre nagyobb lehetőséget kapnak a jövőben. Az egyes országok közötti gazdasági különbségeket a közös gazdasági kormányzás eszközeivel is fokozatosan csökkenteni kívánják. Ilyen lehetne – többek között – az európai valutaalap (EMF), amely idővel hitelekkel segítheti a nehéz helyzetbe került tagállamok pénzügyi konszolidációját.

Ugyanezt a filozófiát követi az Európai Bizottság 2017. május 31-ei stratégiai dokumentuma. Ez a - főleg szakértőknek, döntéshozóknak szóló - anyag az Európai Pénzügyi Unió elmélyítésével kapcsolatos teendőket részletezi (Reflection paper on the deepening of the Economic and Monetary Union). A Bizottság álláspontja szerint az egységes valuta a jövőben nem működhet a jelenleginél hatékonyabb közös szabályok és intézmények nélkül. Ez egyaránt feltétele annak, hogy a pénzügyi kockázatok mérséklődjenek és a ciklikus válságok terheit a tagállamok méltányosabban osszák meg egymás között. A valutaövezet országai között meglévő gazdasági különbségek mérséklése is a közös költségvetési intézményektől várható.

A többsebességre váltó Európa ma már nem csupán politikai vízió, miután a jogi részletek fontos uniós intézmények dokumentumaiban is olvashatók. Ez teszi igazán jelentőssé a francia elnök és a német kancellár jelzett együttműködését: egy újabb történelmi kompromisszum formálódik a valutaunió ügyében. Ajánlatos lenne, ha az Európai Tanács populista, önjelölt „veteránjai” is tájékozódnának az új realitásokról. Bár országaik az uniós tagsággal szerződéses kötelezettséget vállaltak az euró bevezetésére, senki nem fogja sürgetni őket. Magyarország akár az idők végezetéig is őrizheti az Alaptörvénybe „vésett” forintját. Büszkén vallhatja: igaz ugyan, hogy kicsi, de legalább a miénk.