Emlékek a polcon

Tárgyak mesélnek Ember Sári kiállítása nem mindennapi módon visz minket közelebb saját múltunkhoz és történeteinkhez

A Bródy Sándor utcai kis lakás szobájába lépve először talán nem lát többet a néző, mint gondosan egymás mellé rendezett tárgyakat, és nem érti, hogy Ember Sári Hosszúélet című kiállításának egyes hívószavai, az örökség, és a múltfeldolgozás hol is vannak a Molnár Ani Galéria terében. Majd a polcok közötti bolyongással megnyílik a tér, és a tárgyak mesélni kezdik saját és mindannyiunk történeteit. „Egy nemzet vagy csoport identitása nagyon sok szempontból a múltból táplálkozik, a jelenben él, és a jövő felé megy. Azt érzem, hogy az a közeg, amiben élek, Magyarország túlzottan is a múltból táplálkozik, és van egy nagyon erős nosztalgia, leragadás.

Számomra ez sokszor nagyon nehéz.” – feleli Ember Sári lapunk arról szóló kérdésére, hogy miért foglalkoztatja a múltfeldolgozás. „Ebben a kiállításban erős kritikai éllel jelenik meg, hogy a múltat el kell engedni. Nagyon erős elem a törött váza. Amikor szállítottam ide a munkákat, eltört öt kerámia, ez a nagy váza is. Akkor nagyon fájt, de rá kellett jönnöm, hogy épp erről szól a kiállítás, arról, hogy ezt el kell engedni” – teszi hozzá a művész. Nem csak a törött váza kap kiemelt helyet, a színek és a képeken szereplő emberek mozdulatai is jelentéssel ruházódnak fel, éppúgy ahogy a tálak, maszkok és különféle apró tárgyak.

„A fotóból jövök, de aztán elkezdtem mindenféle anyagokkal kísérletezni, kisebb-nagyobb utazásokat tenni. Nagyon fontos az anyagok története, illetve ahogy mi használjuk őket. Ha úgy vesszük, ezek idézetek. Én nem lettem keramikus, és nem lettem szobrász; ebben a munkában és folyamatban a különböző technikával és anyagból készült tárgyak idézetek.” – válaszol Ember Sári amikor a tárgyak anyagáról kérdezi lapunk. „A fotó médiuma is abból a szempontból érdekel, hogy megidézek vele képeket, festményeket, vagy a családi albumunkból fotókat. Egyenrangúvá válik a fotó, a kerámia, a polc, a szobor, és közösen alkotnak egy világot.” Ahogy a tér egyre tágul, annál több részletet fedez fel a néző, és ha kilép a szoba falain túlra,kint is jelentéssel teli elemeket kezd keresni – ezt erősítette a megnyitón felállított egyestés installáció is a galéria kertjében.

Számos kérdés merül még fel: Miért sárga? Miért hosszúélet? Miért épp ezek a tárgyak? Mi van a függöny mögött? Minden kérdésre persze nincs – jobb is, hogy nincs – válasz, de azt elárulta a művész, hogy miért a sárgát választotta központi színnek. „A hely nagyon erős karaktere a sárga parketta, erre próbáltam reagálni. A sárga szín egyrészt nagyon erős fényhatást ad a tárgyaknak; amik picik és egy alsó polcon vannak, így szükségük van több fényre. Másrészt idézi mondjuk egy Versailles-i sárga szalon hangulatát, és az arany színt is jelzi. Valamint a megsárgult régi papír, megsárgult régi tapéta, megsárgult fal, megsárgult fehér abrosz kicsavart és felerősített analógiája.” És hogy mire utal a hosszúélet? „Egyrészt szól a tárgyak hosszú vagy rövid életéről, arról az időről, amíg elkísérnek minket. Másrészt az ember ösztönös vágya, hogy szeretne hosszú ideig élni, maradandót alkotni, szeretné, ha szobor készülne belőle. Harmadrészt pedig az is egy vágy, hogy az ember szeretné, ha valaki örökölné az ő dolgait, és ezáltal meghosszabbítaná az életét. Ezek a munkák ehhez a vágyhoz kapcsolódnak” – válaszolta Ember Sári. Ha megállunk egy üres sarokban, és próbáljuk más perspektívából szemlélni a műveket, előbb-utóbb valami nagyon személyes kezd összeállni.

Ahogy a megnyitón a kurátor, Gadó Flóra elmondta „a kiállítás elindíthatja a nézőt egy olyan úton, amelyen keresztül egy-egy tárgy vagy kiállítási elem saját emlékeit és életét helyezheti más, újszerű megvilágításba.” A sarokban állva egyszerre azt vesszük észre, hogy elkezdjük lánccá összefűzni az egyes gyöngyszemeket és sormintát alakítani az apró tárgyakból. S ha egy pillanatra nem figyelünk, valahol hirtelen elveszítjük az utolsó szemet, a gyöngyök elgurulnak, és a játék kezdődik elölről.