Kácsor Zsolt: A gyepbe szorult néni

Barátommal baktatunk Óbudán, mikor halk segélykiáltásokat hallunk az egyik park felől.

– Segítség! Jóemberek! Segítsenek! Beszorult a földbe a lábam!

Hová szorult? Földbe? A lába? Értetlenül bámulunk a hang irányába. Idős nő hangja, az bizonyos, de látni nem látjuk a célszemélyt. Aztán észreveszünk egy aprócska, szürke foltot a gyepen: ő lehet a gyepbe szorult néni, aki egy pad mögött ül a földön, és nekünk kiabál.

– Segítség! Jöjjenek ide! Vegyék ki a lábamat!

Sietünk oda, és először nem is értjük, hogy mi lehet a probléma, a nénike ugyanis nyugodt testtartással ül, a két lába térdben behajlítva, a két keze pedig hátul támaszt. Nyolcvan év körüli, teljesen ősz, jól szituált idős asszony. S mintha csak leült volna pihenni egyet. Átfut az agyamon, hogy koldus, aki azzal a csellel próbálkozik pénzt szerezni, hogy beleszorult a lába az áldott magyar földbe, de ahhoz túl jó minőségű és túl tiszta az öltözéke, hogy hajléktalan kéregető legyen. Menet közben beletúrok a zsebembe, hogy van-e nálam apró, mert ha nem is rendszeresen, de azért szoktam adakozni, aztán látom ám, hogy nem trükk a szorulás. A nénike jobb lába tényleg beleszorult a földbe, csak a bokája látszik ki belőle. Barátom lehajol hozzá, és olyan gyakorlottan szabadítja ki a peches lábat, mintha számtalanszor találkozott volna már gyepbe szorult nénivel. Megfogja a bokát két két kézzel, szelíden ránt rajta egyet, és már kint is van. A nénike erre megkönnyebbülten felsóhajt, majd föláll, s abban a pillanatban átkozódni kezd:

– Hát ki volt az a baromagyú állat, aki egy ekkora lyukat ásott a parkban? És minek? Nézzék már meg, mi a fene ez a lyuk?

Belenézünk a lyukba, de nem látunk semmit, elvégre azért lyuk a lyuk, hogy ne legyen benne semmi. Ha volna benne valami, akkor nem volna lyuk. A pereme szabályos kör, és az oldalai is egyenesek. Nagyon úgy néz ki, mintha egy locsolóberendezéshez ásták volna ki, de locsolóberendezés nincsen benne, csak a semmi. A nénike nézi a lyukat, majd meg is találja a semmi felelősét Orbán Viktor személyében. És most nem viccelek. Ez komoly. Szidja Orbán Viktort, mint a bokrot.

– Hát nézzék már meg ezt a hülyét, ezt az Orbánt! Hát normális ez az ember?

Barátommal csak hümmögünk erre, mert van ugyan véleményünk a nevezett úrról, de bővebben most nem fejtenénk ki, mert nem akarjuk hergelni a nénit, ráadásul a vádlottak padján a nevezett úrnak ugyan sok mindenért felelnie kell majd, de ezért az óbudai lyukért, hát ezért nem. Semennyire sem.

– Tessék megnyugodni, nem lesz semmi baj – mondja a barátom neki, mire a néni fölkiált:

– Mi az, hogy nem lesz semmi baj? Már van! Már megvan a baj! Elmúltam nyolcvan éves, de még egy ilyen hülyét, mint az Orbán, én még nem láttam! Hát kik szavaznak erre a marhára?! Hát most mondják meg! Kik?

De nem, mi nem mondjuk meg. Nem mintha mi a marhára szavaznánk, de a nénit inkább csillapítani kell. Most, hogy kiszabadult a lába, akármire képes lehet. Még a végén elszabadul, és nekiront a világnak. Mondanám neki, hogy nyugalom, nénike, tessék megnyugodni, de aztán azon veszem észre magam, hogy a néninek igaza van. Hát mire föl nyugtassam? A keserűségre minden oka megvan. Magyarnak tetszik lenni, ezért tetszett a lábának a magyar földbe beleszorulni, abba a jó édes magyar anyaföldbe, oda szorult bele a lába a néninek, de nem most, és nem is csak egy félórára, hanem amikor megszületett és azontúl örökre. Nem is értem, mit kell ezen úgy fölháborodni. Ideszülettünk, a mi lábunk ebbe a földbe szorult bele, és nem máshova. Nem lehet azt ilyen sietősen kirángatni, hát tessék megnyugodni, nénike. Ezt most miért mondjam neki, mikor én se nyughatok? Hát hogyan is nyugodhatnék? Mit mondok a kislányomnak húsz év múlva, ha megkérdezi, hogy miért nem segítettem talpra állítani a földnek szorított nemzetem? Mit mondok neki, ha megkérdezi, hogy a zsarnokkal harcoltam-e? De nem, ezt most hagyjuk abba. Nem kell minden üres lyukba a mindenséget belelátni, nem kell. Ezt most azonnal hagyjuk abba.

– Tessék már megnyugodni, már nincsen semmi baj – dünnyögi a barátom a gyepbe szorult néninek, de nem, megnyugodni nem, nem és nem akar.

– Képzeljék csak, ha most lekésem a temetést! Ezt a blamát! A hülye Orbán miatt! Most mit szólnak?! Ez a marha hogy ideásta nekem ezt a lyukat! – hadarja a nénike, mire fölneszel bennem a tárcaíró, aki eddig hátul álldogált karba tett kézzel.

– Milyen temetés? – kérdezem, s a tárcaíró már húzza is elő a táskámból noteszem, elvégre én afféle megélhetési megfigyelő vagyok, aki igyekszik minden üres mondatot megtölteni valamivel. Földdel, ha kell, mondjuk, anyafölddel.

– A férjem temetésére megyek, most fogják szétszórni szegényt az óbudai temetőben – válaszolja a néni, és én már jegyzetelek is, hát akkor meg is volnánk, van itt egy magyar lyuk, van egy magyar nép, van egy magyar hülye, van egy néni, és van egy magyar jövő, ja, pardon, az már nincs, a jövő egy időre el van lopva. Nem sok idő az, csak úgy két-három generáció lehet. Aztán majd újrakezdjük megint az alapoknál, majd megint ásunk, füvesítünk, öntözünk. Hát akkor, talpra magyar.