A holokauszt sodrában

Miért érdemes olvasni a holokauszt történetét és diskurzusát? Ma. Amikor túlvagyunk a 70. évfordulóján is. A nemzedékek már eltávoztak az élők sorából, akik megtapasztalták a 20. századi apokalipszist.

A korszakot, amikor Európa fejlődése a genocídium bűnébe süllyedt, a köztudat ma holokausztnak (a görög eredetű szó/fogalom égő áldozatot jelent magyarul) vagy soának (a héber szó jelentése: pusztulás) nevezi.

Mit kezdjünk ezzel a magunk mögött hagyott korszakkal? Három emberöltőnyi idő után, amikor a világot a holokauszt utáni nemzedékek élik és alkotják – akik már születésük idejénél fogva is ártatlanok és bűntelenek benne. Miért kell folyvást vájkálni, felhorgasztani az emlékét? Avagy: lehet-e a holokauszt traumáját a megszabadító felejtés, az emlékezetből kikopás, „jótékony”, behegedő sebeire, azaz a természetes gyógyulásra bízni?

Az emberiség fejlődésére nemcsak az elszenvedett traumák sorozata jellemző, hanem azok feldolgozása is. A folyamat, amelyben gyászmunka során megy végbe az okozott és elszenvedett traumák feloldása – a „kollektív emlékezetben”. Ezt a szomorú, néha kegyetlen, egymással feleselő adok-kapok (feldolgozok) összjátékot az emberi kultúra fejlődésfolyamataként is szemlélhetjük. Ugyanis a traumafeldolgozó diskurzusok eredményeként alakul ki egy-egy meghatározott emlékközösség (nép) meghatározott korszakának szellemi állapota. Ezért a holokausztra való folyamatos emlékezést, s az emlékezés lényegi voltának a hangsúlyozását nem a jogi vagy történelmi felelősség megállapítása és besulykolása hívja elő - ennélfogva nem ragadható meg, s nem értelmezhető társadalmi vagy politikai erőtérben. (S még az ún. „emlékezetpolitika” mozdulataiban és gesztusaiban is csak áttételesen.) Ugyanis a „kollektív emlékezet” homogenizálása révén – a traumák és katasztrófákból való kilábalás folyamatából – valami magasabb tudatformáló erőt lehet kinyerni: amit jobb híján kultúrának lehet meghatározni. Így kapcsolta össze az apokalipszis megtapasztalásának „hasznát” Kertész Imre is: „A kérdés pedig így hangzik: teremthet-e értéket a holocaust? Szerintem ugyanis jelenleg éppen ehhez a kérdéshez érkezett el, s éppen ezzel a kérdéssel vívódik az évtizedek óta zajló processzus, melynek során elfojtódott, azután pedig dokumentálódott. Ez azonban kevésnek bizonyult, mint mondtam, dönteni kell róla, ez pedig értékítéletet jelent. Aki nem képes szembenézni a múltjával, az arra van ítélve, hogy örökké megismételje [...] Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és állandóan meg kell újítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése így szól, hogy a holocaust súlyos, fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem holmi részvételen vagy megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; s ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne. (A holocaust mint kultúra, 1992.)

Kertész Imre ugyanezt a merész gondolatot fürdette meg a reflektorfényben a Nobel-díjat nyugtázó „stockholmi beszéde” (2002) utolsó mondatában – kihasználva ezt a kivételes pódiumot is, hogy nyomatékosítsa ajándékba visszanyert élete, és a vele összeforrott műve, leglényegibb ún. üzenetét: „Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.” Ugyanis, ahogy ez néhány sorral feljebb olvasható ugyanebben a beszédben: „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént –, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. Ez a vágyam inspirált mindent, amit valaha is létrehoztam.”

FOTÓ: HENRIK MONTGOMERY/AFP

A folyóirat egészen más médium, mint egy könyv. A hasábjain megjelent szövegek hiába azonosak azokkal, amelyek átvándorolnak később a könyvek lapjaira, mert ott a maguk újabb kontextusában nyújtanak egy egészen más, fókuszáltabb olvasatot. Ugyanis egy időszaki sajtótermék a maga szuverén értékén és mondanivalóján túl dokumentálja a folyamatot, amely nemcsak a holokauszt körülményeit, történetét s a rájuk adott magyarázatokat, reflexiókat, elemzéseket mutatja be, hanem magát az emlék-munka egymást sarkaló kiegészítő mozzanatait is, ami a „kollektív emlékezet” kikristályosodásához vezethet.

A folyóirat feladata a diskurzusra bátorítás és vezetés, a könyvnek pedig a minél szélesebb körre kiterjedő – kollektív – párbeszéd eredményeinek az összegzése. Az új Múlt és Jövő folyóirat indulása, a magyar rendszerváltás termékeként, egybeesett (hiszen egy-gyökerű jelenségről van szó) a holokauszt diskurzus beindulásával Magyarországon. (Noha nem előzmények nélkül. Az 1945–1948-as demokratikus mozzanatnak roppant, sajnos, már feledésbe ment irodalma van, s a Kádár-korszak „emberarcúbb” periódusában is már fel-fellazultak- és pattantak a nagy traumát gúzsba kötő cenzurális pányvák.)

A Múlt és Jövő, mint az alcíme is mutatja: „zsidó kulturális folyóirat”. Azaz az áldozatok népének, kultúrájának fóruma. Ez a párbeszéd alaphelyzete, helye a magyar népen és kultúrán belül. Ez a lényegi pozíció, vagy szerep behatárolja a holokauszt-elbeszélése kereteit és célját: a megbékélést, a kigyógyulást, amely ama „kollektív emlékezet” konszenzusán nyugszik. Ugyanis ez az olyannyira elérni vágyott állapot, csak két, különálló szerep és helyzet közeledésén alapul. Hiszen csak azok békélhetnek meg egymással, akik szembenálltak. Önmagával pedig az békél meg, aki szembenéz, s el- és kibeszéli a traumáját. S ezzel egyúttal lehetőséget is nyújt, hogy a másik oldallal megismertesse a saját elbeszélése és értelmezése hatását, azaz, mint egy tükörből ismerhessen magára. A két ún. oldal emlékezete, ha egészen más is ugyanarról az eseménysorrról, mégis végzetesen egymáshoz van kötve, mert az elérni kívánt kegyelmi állapot elérése kölcsönös interakció függvénye. (Vagy foglya.)

Időben azért is nehéz volt lezárni a válogatást, mert noha a magyar rendszerváltás után már eltelt egy emberöltőnyi idő, s le is zárult a magyar történelmen belül egy markáns korszak, de ez a „kollektív emlékezethez" szükséges, oly áhított konszenzus még annyi vajúdás ellenére nem született meg.

A holokauszt olyan mélyen és egyetemesen érintette az emberi nem fundamentumát, amire a tanúságban kővé dermedt ember képtelen válaszolni, s ezért az áldozatok kárpótlása és a bűnösök megbüntetése dichotómiája meghaladja az értelmezés lehetőségeit. Ugyanis, míg a tanúk köztünk élnek, ebbe az irányba – az igazság keresésébe és szolgáltatásába – mozdulnak el a múltfeldolgozás lehetőségei. (Nincs kontraproduktívabb hatás, mint a reszketeg, becsületes életben és gyarapodásban megőszült öregember tömeggyilkosok bíróság elé vonszolása - ma.) Eleddig a holokauszt gránitján minden emberi, sőt, isteni igazság is kicsorbult.

A holokauszt tektonikus földrengése áldozatok és elkövetők partjaira vetette szét a kortárs emberiséget. Valamint „nem tudtam semmit”, parancsra tettem” ún. „semleges” tömegek gazdátlanul sodródó földrészeire.

Mindez nem azt jelenti, hogy holokauszt-elbeszélésében vagy diskurzust generáló szerepében bárki is független lehetne a másik oldaltól. Nyitottaknak kell lenni a párbeszédre – függetlenül attól, hogy ezt az igényt értékelik-e? Ugyanis az epikai szereposztás szerint nem lehet az áldozati oldal funkciója a „kollektív emlékezet” rögzítése, ahogy az elkövetőié sem. A történelmi tudat kollektív emlékezete magában kell, hogy foglalja az áldozatok és az elkövetők kollektívumát.

ÁMOS IMRE, A TETŰ (1944, MAGÁNTULAJDON) CÍMŰ FESTMÉNYE FELHASZNÁLÁSÁVAL CZEIZEL BALÁZS BORÍTÓTERVE

A folyóiratot látszólag vezeti a szerkesztő. A szerzői írják, éltetik – szintén kollektívan. Mindazok, akiknek mondanivalójuk – történetük, tapasztalatuk, gondolatuk, magyarázatuk, kutatásuk, elemzésük – van a holokauszt tapasztalatáról és recepciójáról. Éppen e kollektivitás bizonyítékaként, azt is be kell itt vallani, hogy hogy a folyóirat irányultsága a szerkesztő elképzeléseivel szemben választotta és tematizálta a holokausztot, mint ügye és elbeszélése fősodrát. A magyar rendszerváltás hajnalán, a szólásszabadság visszanyerése mozzanatában – ennek éppen harmadik évtizede – a szerkesztő úgy látta, hogy: „S hogy mégse a keserűen izzó közelmúlt – ez a bizony szennyes, véres és szellemileg oly alacsony rendű, identitást képző, szervező esemény – egyértelműen negatív, romboló tényei alapozzák meg a mai zsidó azonosságot és kultúrát, jó mélyet lélegezve át kell gázolni a tűzözön még parázsló üszkein, remegve vibráló, forró levegőjén, és mint "fogak közt a szerelmet” vissza kell hozni a múltból a jövő „túlsó partjára” a zsidó kultúra több ezer év felhalmozta, eredeti értékeit. De a megakasztott és már soha úgy nem folytatható asszimiláció ki nem érlelt problémáit, konfliktusait is. Mert a holocaust elszenvedése kényszerű sorsközösségén kívül csak a gyilkosoknak volt egyértelmű a ki a, mi a zsidó kérdése. A holocausttal megváltozott, ezredvéghez közeledő világ paraméterei között kell újraértelmezni-tárgyalni, s főként élni a vallás? a nép?, kisebbség?, etnikum?, réteghelyzet?, sors?, valamint a zsidóknak Izrael államához, az egyetemes zsidósághoz és a nemzeti történelmi, kulturális tradíciókhoz helyenként eltérő viszonyulása vízválasztó kérdéseit.” (Magyar zsidó múlt és jövő a jelenben, 1987.)

Ha már Kertész Imrét említettem, fel kell idézni Ember Mária emlékét is. (Az ő Hajtűkanyarja egy évben – 1975 – jelent meg a Sorstalansággal, ha oly különböző recepciókat is éltek meg.) Ő tanácsolta-kérte: „Nem jelenhet meg egy Múlt és Jövő-szám, ha nem emlékezik meg benne valamilyen írásban, műfajban a holokausztról.” Zöldfülűként vitatkoztam vele (lásd a fenti sorokat), de nem az ő igazsága győzött meg. Hanem a lap indítása hírére érkező kéziratok, fordítás-ajánlatok erős, s egyre erősödő, sodra. Annak is, aki annak idején válogatta és lapszámonként egyenként nyomdába adta a holokauszt tapasztalatáról, utóéletéről és szerepéről szóló publikációkat, megdöbbentő – mind mennyiségében és sokoldalúságában – e témának kijutó gazdagság és a más témákkal összevetett aránya. (Ami ma csak egyre nő és erősödik, minél távolabb kerültünk tőle az időben. Ami azért nem paradoxon, mert az emlékek egészen más – nem naptárral mérhető – idő-dimenziókban élnek és dolgoznak.) Mindebben csak annyi szerep jut a szerkesztőnek, hogy engedett a roppant emlékfelszabadulás és -értelmezés nyomásának. Engedett ama „kollektív” tapasztalatot „kollektív emlékké” szervítő örök emberi igénynek, amely Izsák megkötözésének gyilkos konfliktusa óta a traumát az el- és kibeszélés révén igyekszik kultúrává emelni. („Az első pillanattól kezdve, amikor messze nem tárult még a világ elé, hanem a névtelen mélységek rejtekhelyén zajlott napról napra névtelenül, s csupán a részesek, az áldozatok és a hóhérok titka volt: a holocausthoz az első pillanattól kezdve valami iszonyú szorongás tapadt – a feledéstől való szorongás.” – írja Kertész Imre, a már idézett: „A holocaust mint kultúra” esszéje felvezetésében.)

Ma már – a tanítványainál egy leckével előrébb járó tanár – ebben a felbuzgó, öngyógyító emlékezésben látom a zsidó nép és kultúrája vitalitását, és a rettenetes „kiszántása” ellenére, esélyét a jövőjére. (Isteni igazságszolgáltatásnak tudom a magyar irodalmi Nobel-díjat és az Oscar visszajelzését is.)

A diskurzusra bátorítás során a szerkesztő természetesen igyekszik megszólaltatni a másik oldalt is, vagy ama „semleges” többséget. (Ha másképpen nem: interjúk formájában. Lásd: A nem cselekvés bűntudata. Nem zsidók zsidókról, 2014.) S persze, éppen a párbeszéd lehetőségére kihegyezettség okán pásztázza a másik oldal emlékezetmunkáját.

A holokauszt tevőleges magyar elkövetőinek – a történelemtudomány legalább negyedmillióra teszi a számukat – eleddig nem támadt emlékezete. (Ha csak a bírósági jegyzőkönyveket nem tekintjük annak, de ne tekintsük: mert a börtön, a tárgyalóterem atmoszférája, valamint a nyomozók és az ügyészek érdeklődése nem teremt alkalmat az emlékek szabad munkájára.) Ezt a hiányzó, vagy inkább fel nem szabadult emlékezetet nem pótolhatják „illetékes” kormányzati és közéleti méltóságok nyilatkozatai, s az ún. emlékezetpolitikai intézkedései – a politika szférája. (Épp ellenkezőleg: a megválasztott vezetők mentalitása – amely ritkán azonos száz százalékban az adott ember személyiségével: ez a politika igazi természete, funkciója – leképezi, képviseli a társadalmat, amely súlyos emlékezethiányban szenved e téren, s éppen ezért sem szenvedésen, sem a szenvedéstől való megszabadításban nem segíthet.)

Szinte egyedüli jelentős kivétel ezalól Frick László (Budapest, 1948 – 1991, Debrecen) a ködlovagok (a Cholnoky fivérek, Török Gyula, Thury Zoltán) késői utóda, aki a rendszerváltáskori Magyarországon egyedüliként megpróbált szembenézni – nem, oly közhelyesen a múlttal, hanem a jelennel, amibe a magyar társadalom a nem maga kiharcolta rendszerváltásakor került, s ami ennélfogva szerves következménye volt a „múlt mélységesen mély” kútjaiból fölszivárgó geniusának. Teljesen kihult az emlékezetemből, hogy hogyan kerültek az írásai a Múlt és Jövőbe – rögtön a bemutatkozó számba (1989/1), s majd az első teljes évfolyam (1990/1) élére. Az bizonyos, hogy személyesen nem találkoztam vele – email-közlekedésnek még se híre, se hamva nem volt –; vajon honnan tudta meg, s állt a friss és szamizdat nyílvánosságú vállalkozás ügye mellé? A halványuló emlékezés is felelősség, amit mi sem bizonyít jobban, hogy ennek a jelentős írónak a születési és halálozási adatai felkutatása is temérdek utánjárásba került a kötet jegyzetapparátusához, s most sem lehet tudni, hogy hol van el temetve. Nem beszélve az írásairól – amelyeket a Kapu c. folyóiratban közölt utolsó levele szerint több kötetbe összegyűjtve küldött el különböző, a rendszerváltás után szintén elsüllyedt kiadóknak.

Most, hogy a nyomdába adtam az „Eretnek mise peszahra” című írását – az antológia egyetlen szépirodalminak is mondható riport-vallomását – elbizonytalanodtam, hogy nem inkább a másikat, „Jó Istóczy él-e még?” című, szintén riport-vallomást kellett-e volna inkább beválogatni, amely a 80-as évek magyar társadalmának mélyrétegeiben elfojtva élő, markáns antisziemitizmusáról tudósított – mégpedig a saját családja nyilas múltjával, s a saját antiszemita tradicióival való megkűzdés feltárásával briliáns keménységűre hitelesítve. Bizonyára ez a küzdelem is hozzájárult ködlovag sorsához (a változhatatlan viszonyokat józanul elviselni képtelen, öngyilkos életformához.)

Ahogy az áldozati oldal emlékfelszabadulásában a gyógyulás jelei tapasztalhatóak, úgy az elkövetői oldal hallgatásában nemcsak a megbékéléshez szükséges katarzishiány okolható, hanem a Magyarországon – sok más mellett – uralkodó rossz (beteg) hangulat és a politikai szférán is túlnani végzetes megosztottság, s eredményként a közdiskurzus alacsony színvonala. Pedig közvetlen a holokauszt után, a magyar nép egyik legnemesebb gondolkodója, Bibó István figyelmeztetett az önszembesítés-hiány végzetes következményeire a „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című halhatatlan esszéjében. Szerintem Márai Sándor nem döntött jól, hogy az 1938 és 1948 között írott Hallgatni akartam címmel csak 2013-ban felfedezett és kiadott naplóját visszatartotta közléstől, mert Bibó írásához hasonlóan, ha korlátozott mértékben is, de hathatott volna. Ma, éppen az elmaradt kétoldali diskurzus, s a 70 évnyi önszembesítés hiánya okán, megtelt revelációsan új, éppen az emlékezés hiányra reflektáló aktualitással.

Az antológia a túlélés-stratégia példáját kívánja nyújtani. Ennél többet nem tehet, mivel még ama áldozati és elkövetői oldal egyik partján áll.

(A Holokauszt olvasókönyv c. összeállítás, rövidített, s kiegészített bevezetése.)