Kováts Eszter: A házimunka nem magánügy

Ha az otthon végzett munkát beleszámítanánk a háztartások jövedelmébe, az 37 százalékkal növekedne. Ha pedig a GDP-számításban figyelembe vennénk, az 25 százalék pluszt jelentene. Többek között ez is kiderül a KSH 2016 decemberében kiadott tanulmányából, amely kiszámította, hogy mit jelentene makrogazdasági szempontból, ha tekintetbe vennénk az otthon végzett, fizetetlen munkát. Ennek az alapvető – és túlnyomórészt nők által végzett – munkának a beszámítása nélkül nem kaphatunk teljes képet az ország gazdasági teljesítményéről. Ráadásul az adatok mögé nézve a nemek közötti egyenlőtlenségekről is konkrétabb elképzelést nyerhetünk. Arra invitálnak ezek a számok, hogy elgondolkodjunk arról, mit tartunk értékesnek.

A KSH azon tevékenységek értékét számította ki, amelyeket helyettesíteni lehetne piaci termékkel vagy szolgáltatásokkal. Így a lakhatásra (takarításra, karbantartásra), az élelmezésre (sütésre, főzésre), a ruházkodásra és a gondoskodásra (gyerekek és rászoruló felnőttek gondozására) és az ezekhez kapcsolódó kisegítő tevékenységekre (mosogatásra, bevásárlásra, szállításra) fordított időt vizsgálták. Kiszámolták, hogy ha azt az időt, amit fizetetlen munkával töltenek az emberek, a szakképzett helyettesítő nettó bérével értékelnénk, akkor ez pontosan mennyibe kerülne. Vagyis mennyibe kerülne, ha például a főzést a szakács, a gyerekgondozást az óvónő, a szállítást a gépkocsivezető nettó bérével számolnánk ki.

Arra jutottak, hogy ha e szolgáltatásokat, amiket a háztartások maguknak termeltek, meg akarták volna venni, 37 százalékkal kellett volna többet költeniük. Ez az érték természetesen nem mond semmit arról, hogy öröm-e vagy teher (esetleg mindkettő) ez a munka, és azt sem állítja, hogy piacosítani kellene ezeket a tevékenységeket. Láthatóvá teszi viszont a munka nagyságát és értékét. Amire nagy szükség van akkor, amikor még mindig azt kérdezzük például a gyesen lévő anyáktól: „Te már dolgozol, vagy még otthon vagy?”

Ha a háztartási termelést is teljes egészében figyelembe vennénk, az 25 százalékkal magasabb GDP-t eredményezne. Ez a mutató elárulja, hogy amit magánügynek, nem-termelő munkának tartunk, az bizony ugyanúgy termelő, és ugyanúgy hozzájárul a nemzetgazdaság teljesítményéhez, mégpedig nem csekély értékkel. Ez az arány ráadásul még magasabb lenne, ha a vonatkozó helyettesítő szakmák nem lennének alulfizetettek, egyébként éppen a termelő és újratermelő munka különbségtétele miatt.

Részletek

Ha nemekre bontjuk az adatokat, akkor látjuk, hogy a nők és a férfiak "láthatatlan" munkával töltött ideje között nagy különbségek vannak. Míg például az összes megkérdezett 62 százaléka töltött főzéssel időt, ez az arány a férfiaknak 41, a nőknek viszont 80 százaléka. De még azok körében is, akik végzik, jelentősen eltér a két nem közötti arány az időráfordítás tekintetében. Átlagosan napi 77 percet töltenek ezzel az emberek, ám amíg ez a férfiaknál 42, addig a nőknél 94 perc. Vagy: a férfiak 18 százaléka, a nők 55 százaléka takarított (az átlag 37 százalék). Ezzel ellentétesek az arányok mondjuk a fűtés, a vízhordás, vagy a jármű, a háztartási berendezés, a bútor javítása, karbantartása esetében.

Mondhatnánk, jól is van ez így – a férfiak vágják csak a fát, a nők pedig vigyék a háztartást. Igen ám, de a KSH-tanulmányból az is kiderül, hogy a háztartásra fordított munkaidőn belül a különböző típusú tevékenységek nagyon különböző részidőket tesznek ki. Például a takarítás (amelyben a nők viszik az oroszlánrészt) több mint négyszer annyi időt vesz el, mint a karbantartási munkálatok vagy a fűtés.

És ezzel mi a gond?

„Csak a nők tudnak szülni és szoptatni” – halljuk gyakran az érvet. Ez a biológiai tény természetesen minőségileg mássá teszi az anya-gyerek kapcsolatot, mint az apa és gyerekei közt lévőt. Ebből azonban nem következik egy sor, széles körben elterjedt nézet a családi és társadalmi munkamegosztásra vonatkozóan. Nem magától értetődő és nem is természetes az az elterjedt konzervatív szemlélet, amely a biológiai különbözőségből vezeti le a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezek a nézetek mégis makacsul tartják magukat, és az országok közti eltéréseket gyakran csak „az individualizmus térhódításával” indokolják.

De még e konzervatív nézet hívei is pozitív változásnak fogják fel az apák aktív szerepvállalásának növekedését, azaz elfogadják, hogy az apák nem kevésbé fontos szülők, és nemcsak az a feladatuk, hogy „tolják haza a pénzt”. Ebben egy platformon vannak a feminista közgazdászokkal, akik kifejtik, hogy nem elég a gondoskodást beemelni a közgazdaságtan látóterébe, de a gazdaság sem választható külön a gondoskodástól.

Az emancipáció fontosságát hangsúlyozó oldal gyakran szintén csak kulturális kérdésként tárgyalja ezt az egyenlőtlenséget, csak éppen fordított előjellel. E felfogás szerint, ha a patriarchális kultúrát megváltoztatjuk, például a nemi sztereotípiák elleni harccal, és a férfiak kedves vagy kevésbé kedves bátorításával, hogy vegyék ki végre a részüket jobban a gondoskodó munkákból, akkor semmi nem áll az egyenlőség útjában.

Azonban téves ezt a kérdést konzervatívok és liberálisok értékrendbeli vitájaként felfogni, mert ez hamis szembeállítás, és éppenséggel elfedi a rendszerszintű kérdéseket. Nem tudjuk megérteni az egyenlőtlenségek valós okait, ha nem vizsgáljuk meg, hogy miért inkább a házastársunktól kérünk toleranciát és megértést, nem pedig a főnökünktől. Vagy ha nem látjuk meg, hogy a rendszer logikájából adódik, hogy „ideális munkavállalónak” a folyamatosan rendelkezésre álló, gondoskodási feladattal nem bíró férfi számít.

A háztartási munka a termelőmunka előfeltétele

A fizetett munka szférája csak attól tud működni, hogy létezik a gazdasági termelésből kizárt és alulértékelt fizetetlen munka szférája. És ez az a szféra, ami újratermeli a munkaerőt napi szinten (hogy képesek legyünk munkába menni, ahhoz szükséges a főzés, mosás, takarítás stb.). De ez termeli újra a nemzedéki szinten is (ehhez szükséges a gyerekszülés és gyereknevelés). Erre az alapvető szükségletre azonban nem munkaként tekintünk, hanem úgy, mintha a nők természetéből fakadna.

Vagyis csak a felszínt kapirgáljuk, ha moralizáló jó tanácsokat osztogatunk, hogy a nők legyenek érdekérvényesítőbbek, a férfiaknak pedig ne derogáljon a házimunka. Ez szükséges, de nem elégséges, mert a tágabb összefüggések helyett az egyéni attitűdökre és viselkedésekre koncentrál.

Az egykeresős családmodell csak a törpe felső-középosztálybeli kisebbség lehetősége ma Magyarországon, nem is beszélve az ebből adódó nyomásról, ami a férfiakra hárul ebben a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben. A nők foglalkoztatásával viszont addig nem kerülünk közelebb a nemek közti egyenlőséghez, amíg nem emeljük be látóterünkbe a munkaerő-piaci részvételt egyáltalán lehetővé tevő újratermelő munkát. Ahogy az sem megoldás, hogy „a nők ne engedjenek a sztereotípiáknak, ne az alulfizetett szociális és egészségügyi szférában vállaljanak fizetett munkát, hanem menjenek inkább a jól fizető szektorokba”. A valódi feladat ehelyett a gondoskodó és az egyéb értékteremtő reprodukciós munka megbecsülése – legyen az a munkaerő-piacon vagy a háztartásban.

A jelenlegi globális gazdasági rendszerrel kritikus baloldalnak (vagyis a baloldalnak) el kell búcsúznia az „előbb az osztálykérdések (és minden egyéb), utána a nők” típusú priorizálástól is. Az a gazdasági rend, amit bírál, nemcsak centrum és periféria, tőke és munka viszonylataiban hatalmi alapú, de a nők magától értetődőnek tekintett fizetetlen munkáján alapul. Vagyis amikor az állami szerepvállalás hiányosságairól, az egészségügyi és a szociális ellátórendszert sújtó megszorításokról fogalmaz meg állításokat, elengedhetetlen szólnia arról, hogy a közszolgáltatások csökkenése visszaterheli a családokra (és a reprodukciós munkával kapcsolatos egyenlőtlen családon belüli viszonyok miatt: a nőkre) a gyerek-, beteg- és idősgondozás terheit.

Ahogy a környezetre, úgy a fizetetlen munkára sem lehet kiapadhatatlan és magától megújuló erőforrásként tekinteni.

Ha ezeket az összefüggéseket is tekintetbe vesszük, akkor meglátjuk, hogy a nemek közti egyenlőség megvalósításához nem elég a nők munkaerő-piaci részvételét segíteni vagy a férfiakat fokozottabb otthoni szerepvállalásra bátorítani. Helyette fel kell ismernünk, hogy a háztartási és a gondoskodó munka közügy: az egész rendszer működésének előfeltétele.