Simicska oszlopai

Ha teljesen hülyére vesszük a figurát, és ha Simicska Lajos be volt rúgva keddre virradóra Veszprémben, akkor kevés számunkra rokonszenves vonása közül ez a legemberibb. Nem tört, zúzott, nem verte fel a várost pálinkával a markában, hanem graffitiket festett. Sajátosan értelmezett építő szellemben telefirkálta néhány saját hirdetőoszlopát egyetlen kijelentő mondattal, amely a kormányfőt a G-nap óta ismert módon azonosítja a hímivarsejtek halmazával. Hirtelen éjszakai bolyongásával arra a 2015-ös februári napra emlékeztetett, amely óta sokan töprengenek, mit kezdjenek ezzel az emberrel.

Teljesen hülyére venni ezt a figurát azért is könnyelműség, mert Simicska Lajos nem a reggeli és az esti fogmosás közepette köpködi otthon Orbán Viktort, hanem erős gesztusokkal és nyilvánosan. Nem húzódott vissza, hanem a közéletben maradt, sőt nem csekély rafinériáját egyetlen párt szolgálatába állította. Beállt a Jobbik mögé. Minden jel szerint súlyos szerepe van abban, hogy a „radikális nemzeti” alakulat konszolidálni igyekszik magát, hogy Vona Gábor pártelnök megtagadja a szélsőséget, s középre húzva igyekszik megnyerni a nyugalomra vágyó polgárokat is. Sikerrel, hiszen még az őt a világból kitagadó ellenfelei is bólogatnak egy-egy Orbánt támadó parlamenti felszólalásán.

A Jobbik még messze van attól, hogy befogadott tagja legyen a teljes ellenzéknek. A többség nem tudja feledni rasszizmusát, antiszemitizmusát, s nem hajlandó még elmerengeni sem a kiskutyás Vona dobermann-mosolyán. De már komoly demokraták is felhívták a figyelmet, hogy a kiközösítés nem vált be, hogy legális parlamenti pártról beszélünk, s hogy ha az egészségügyi nemzeti minimumra vonatkozó indítvány után mást is aláír – a választójogi törvény megváltoztatásáról szólót nem jegyezte –, az bár nem biztosíték, de mégis alap, hogy számon kérhessék rajta a demokrácia szabályait.

Vonatkozik az óvatosság Simicska Lajosra is, akit Orbán-gyűlölete miatt nem kell szeretni, s még csak a sajtószabadság védelmezőjeként sem kell látni, mert óvja a Fidesztől a maga sajtóbirodalmát. Nem lehet neki elfelejteni: ő építette fel a Fidesz gazdasági hátországát, hogy a karikatúra-arisztokratákká lett hajdani ifjak kedvükre uralhassák az országot, csináljanak belőle háztájit négymillió zsellérrel, s akik attól sem rettentek vissza, hogy egykori szobatársukat kipenderítsék a nyájból, amikor számon merte kérni rajtuk a kommunista diktatúra restaurálását. Nem: az ellenségem ellensége nem a barátom, még a politikában sem, ami etika nélkül fekália. Simicska egy gazdag, még befolyásos ember, aki úgy forgolódik a damaszkuszi úton, hogy egyetlen irányba néz, s csak hajdani tejtestvérét látja, akinek politikai megsemmisítésére csupán az életét nem tette fel.

Akár részeg volt Simicska hétfő hajnalban, akár józan, nem tett jót az övéinek. Annyi azért feldereng bennünk, hogy firkáiban a jövő előlegét lássuk. A szamizdatban kormánynak szóló üzenetekkel telefirkált városokat, ahol már az oszlopok sem a sajátjaink. Most mindez valakinek a szomorú vége. Vagy valami még szomorúbbnak a kezdete.

2017.10.06 08:06

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19