szegénység;nyugdíj;

2017-11-03 07:04:00

Tüzes ló - A jóisten füstöt szív

Viszi a kertbe a forró teát, gőze mintha egészen a nyárfáig szállna, olyan hideg van. A csicsókáknál csavarodik egyet a párafelhő, belekap a a szomorú-száraz szedrekbe, kibillen a kecskerágóknál, fordul vissza a fagyos fodros kelnél, hogy aztán szinte beleütközzön az akadályként magasodó betonba. Támfal épül, masszív, lezáró, átláthatatlan. Nem olyan, mint gyerekkora bunkerei, hajló bodzákból vagy szúrós, buja leveles akácból, amit simán szétvitt a szél, összedöntött a vaddisznó, megrágott a kecske, olykor pedig ellenséges gyerekcsapatok vertek szét. Nem, ez igazi védmű lesz, precíz, hosszú és szürke.

Cserzett arcú kőműves kanalaz komótosan a fal tetején, neki lesz a tea is. Vizet nem hozott magával, úgy kért egy flaskával, de amit nem ivott meg azonnal, egy óra múlva már jéghidegre hűlt, akár a kacsák vize, amit hajnalban úgy kellett bakancs-sarokkal feltörni.

Mintha lassított felvételt figyelne, úgy nézi az idős férfit, amint kimer egy kanál maltert a vödörből, elkeni a betonfal tetején, majd emeli a nehéz téglát, s teszi rá a habarcsra. Úgy fordul, s úgy hajol, mintha pantomimes játszaná el az ólomkatonát, akinek nem hajlik se keze, se lába, nyaka sem tekeredik, ha odébb akar nézni, egész testével áll irányba.

Az öreg később elmeséli, hogy leesett egy kémény mellől, nyolc métert csúszott lefelé a tetőkön, s újabb nyolcat, míg földet ért. Fémkapcsok tartják össze a gerincét, a karját, s az egyik lábát is. Lassan nyolcvan éves lesz, s ebből negyven évet élt le úgy, mint egy robotzsaru. Fura ezt a szót hallani tőle, de aztán kiderül, hogy szereti az akciófilmeket, korábban tűzoltóként dolgozott, s onnan is ment volna nyugdíjba, ha nem jön közbe a baleset. Fusizott akkor is, ügyes keze volt, hívták mindenhová, disznót vágni, kutat fúrni, áramot szerelni, ezt-azt megépíteni. Kéményt azelőtt sose rakott, de a sajátjához csak nem hívhatott mást. Fűtötte a becsvágy, magabiztosságtól buzgott a lelke, nekiállt hát, egyedül, kötél nélkül, deszkákon lavírozva. Persze a jóisten nagyot taszajtott rajta, bár az is lehet, hogy csak a homlokára bökte oda a mutatóujját, elég volt az is a megbillenéshez.

Ezért most a lassú mozdulatok, a marionettbáb-szerű fordulás, derékból meghajlás. Valójában nem kéne dolgozni már, pláne nem betonfal tetején centizgetni a téglákat, de enélkül még csirkefarhátból se lenne leves. - Amikor az asszony megkapta az első nyugdíjat, zokogni kezdett. Mondtam neki, ne búsulj, elvoltunk eddig, elleszünk ezután is. Ő mosogatni jár, hajnalonta kel, hogy beérjen a faluból a városi étterembe, én megfőzöm a kávét, összepakolok, reggelit csomagolok, aztán indulok magam is – mondja két tégla között megpihenve.

Aztán folytatja, hogy ilyenkor, közel a nyolcvanhoz, betonfalak tetején egyensúlyozva arra szokott gondolni, hogy ha este hazaér, befűt majd a jó kis cserépkályhába, amit maga rakott. S nem kell attól félni, hogy visszalehel a tűz párája, mert a kéménynek jó huzatja van, szívja kifelé a füstöt, fel a jóistenhez, aki másodszorra adott még egy esélyt, s megengedte a kémény felhúzását, még akkor is, ha fémekkel és kapcsokkal a testében ez sokkal, de sokkal lassabban ment, mint elsőre.