Csak magukra számíthatnak az orosz prostituáltak

Manapság már nyíltan kezelik a prostitúciót, ám a szexiparban dolgozók továbbra is életveszélynek vannak kitéve. Különösen a Nigériából, Közép-Ázsiából és a Donbászból érkezők.

Egy Moszkván átutazó vidéki férfi szokatlan panasszal fordult a fővárosi rendőrséghez: elégedetlen volt egy örömlány szolgáltatásaival. Arra hivatkozott, hogy a prostituálttal jó előre megegyezett minden részletben, a minőség azonban elmaradt az ígérttől. Igaz, hogy a lány visszafizette a pénz egy részét, ezzel azonban nem tette jóvá a dolgot.

Ha hinni lehet az esetről beszámoló hírügynökségnek, a rendőrség ellenőrzi a tényeket (kérdés, hogy ez a gyakorlatban mit is takar). Egy dolog azonban kétségtelen: a prostitúció manapság már vállalható munkának számít Oroszországban. Olyannyira, hogy kifejezetten negatív visszhangja volt Vlagyimir Putyin elnök azon nyilatkozatának, amelyben azt bátorkodta mondani, hogy a Donald Trump amerikai elnökről szóló hírek megrendelői és szerzői rosszabbak a prostituáltaknál. Egyes vélemények szerint ilyen összehasonlítást márpedig a prostituáltak nem érdemelnek meg.

Az első moszkvai bordélyházat 1844-ben nyitották. Csehov négy évtizeddel később, 1888-ban tette fel az egyik lapban a kérdést: „Miért nem írnak soha a prostitúcióról? A sarok egy rabszolgapiac”. Erről a piacról mindenki tud, de néhány kivételtől eltekintve ma sem szívesen beszélnek róla. Az MKRU hírportál a nagy íróhoz hasonlóan szexuális rabszolgapiacról ír, amikor a fekete, főleg Nigériából származó prostituáltak tömegeiről értekezik. Védelmet még akkor sem kapnak, ha a rendőrséghez fordulnak segítségért, s megvallják, hogy hamis ajánlatokkal csalták őket Oroszországba. Ennek ellenére a többség vélhetően tudja, mire vállalkozik.

A prostituáltak általában turistavízummal érkeznek, s miután az lejár, gyakorlatilag törvényen kívül kerülnek. Akárcsak azok, akik diákként utaznak be egy-egy vidéki tanintézmény engedélyével, de ott soha nem jelentkeznek be. Nemcsak a nyelvet, a helyi szokásokat sem ismerik, de még arról a városról sincs fogalmuk, ahová érkeznek.

Hajdanán 50 kopejkától 5 rubelig terjedt a tarifa. Manapság a fővárosban ez 1500 és 10 ezer rubel között van (kb. 6–44 ezer Forint). A színes bőrű prostituáltak futtatói 6-10 ezret kérnek, ebből azonban semmit nem adnak a nőknek. Majd, ha ledolgozták az utazásukra hitelezett 45 ezer dollárt – mondogatják. A lányok általában 14 évesen kezdik a szakmát, 20 éves korukra pedig sokan HIV-fertőzöttek lesznek. A szerencsésebbeket hazamenekítik jóakaróik, ez azonban csak ritkán fordul elő. Van, akit megvernek, másnak pedig már csak a holtteste kerül elő.

Az orosz hatóságok közömbösek a prostituáltak sorsa iránt, akárhonnan jöjjenek is. Gyakran az emberek is. Akadnak azonban kivételek. Az Argumenti i Fakti című hetilap tudósítása szerint a szentpétervári emberjogi aktivistáknak elegük lett abból, hogy lépten-nyomon bordélyházak és hirdetéseik látványa fogadja őket az utcákon, még az iskolák faliújságain is.

Mostanáig annyit értek el, hogy a város történelmi központjában két tucatról hatra csökkent a bordélyházak száma. Ettől függetlenül a helyzet nagyjából változatlan. A prostitúció szervezőinek könnyű a dolguk. Ha valahogy mégis a hatóságok látókörébe kerülnek, általában megússzák büntetés nélkül. Élnek is a lehetőséggel. Szentpétervár legtöbb kerületére legalább tíz, szolgáltatásait nyíltan reklámozó bordélyház jut. Amit tudnak, megteszik az aktivisták, de amíg a hatóságok az esetek nagy részében tétlenek, érdemi változást nem remélhetnek.

Néma szenvedés

Egy tudományos kutatással foglalkozó moszkvai hírportál szociológiai témájú írása szerint az átlagos moszkvai prostituált 30 éves, 170 centi magas, és 57 kilogramm. Az orosz maffia áldozatai főleg Közép-Ázsiából és Ukrajna önállósodó részéből, a Donbászból érkeznek. A jogvédőknek az üzbégek és a tádzsikok megsegítésével van a legnehezebb dolguk, ők ugyanis nem hajlandók beszélni a velük szemben elkövetett szörnyűségekről. Sokan közülük belehalnak a verésekbe.