A fennálló nem jó, de túlélhető

Konrád György akár csak korábbi köteteiben, új regényében is az önéletrajzi emlékeit formálja műalkotássá. Az író szövegei kiemelnek bennünket a kedvszegő, lármás zűrzavarból.

„A nulla pont filozófiáját tettem a magamévá, mindig újrakezdek, a nullpontról indulok újra” – írja Konrád. Úgy tűnik, pályája alakításában ugyanezt az elvet követi: hosszú évek óta megannyi kötetében az önéletrajzi emlékeit formálja műalkotássá. Új könyve is így indul: „1933-ban, április 2-án, vasárnap este kilenckor születtem”.

Majd a bevezető mondat után épp ötszáz oldalon át áradnak a robusztus formát öltő emlékek. Alaptörténetek, kulcsfigurák és az átemelt szövegrészletek tehát szükségképp ismerősek már a korábbi művekből, a lényeg – a reflexió, a kommentár és a kontextus – azonban vadonat új. A mai alkotói én értelmezi újra a múltat, az időutazás egyre rezignáltabb lesz, gyarapodnak a búcsúzó gesztusok. Miközben persze csaknem töretlen az írói világkép és értékrend folyamatossága. A csúcson rendíthetetlen marad a szabadság és a humanitás pozíciója.

A hatalmas szövegfolyam szerkezete igen rugalmas, az elbeszélés nem követ semmiféle időrendet. Ide-oda ugrunk a múlt fejezeteiben, a legváltozatosabb emlékek és szövegtípusok kerülnek egymás mellé: egykori életrajzi motívumot esetleg szürrealista látomás követ, ami után régebbi előadásrészlet jön. „Úgy rakom össze ezt a könyvet különböző szövegrétegekből, ahogy a borász különböző borfajtákból komponál, hátha előáll egy szerencsés cuvée.”

„Az eltűnt idő nyomában” e változata hangsúlyosan meditatív jellegű, a felvillantott emlékeket többnyire elvontabb, egyetemességre törekvő fejtegetések keretezik. Ráadásul a szerző rendszeresen kommentálja is a születő művet, meg-megszólítja, mintegy eszmecserére hívja olvasóját, ekként is bevonva őt teremtett, irodalommá formált világába. Tűnődései változatlanul intellektuális kihívást, szellemi kalandot ígérnek.

Konrád Györgyöt olvasni tehát mindig jó. De kiváltképp akkor, amikor már elegünk van a világ köznapi undokságaiból, amikor képtelenek vagyunk elűzni a reménytelenség kísérteteit. Szövegei ugyanis kiemelnek bennünket a kedvszegő, lármás zűrzavarból, formát adnak a fenyegető káosznak, világos elmélkedései sztoikus nyugalmat árasztanak. Meggyőznek végül is arról, hogy „a fennálló nem jó, de túlélhető”. Józanul mérlegelve alighanem ez a legtöbb, amit kaphatunk