könyv;Karin Tidbeck;Amatka;

2018-01-12 06:46:00

Az elnyomásnak annyi, ha jól használjuk a nyelvet

Képzelje el, hogy amikor reggel felkel, mindent megjelöl maga körül szavakkal. “Ágy”, “szék” stb. Ha ezt nem teszi, a tárgyak furcsa, élő anyaggá omlanak szét. A svéd Karin Tidbeck Amatka című regényének szereplői egy olyan világban élnek, amelyben a nyelvnek szó szerint megtartó és teremtő ereje van.

A történet röviden: a világ kolóniákra oszlik, amelyet a régi világból érkező úttörők alapítottak. Politikai elnyomás van korlátozott szabadsággal, a világot szavakkal irányítják. Vanja tájékoztatási asszisztenst Amatkába küldik, hogy mérje fel a higiéniai szokásokat, beleszeret lakótársába és a városban marad. A hatalom próbálja megakadályozni a világ széthullását, de valami nem stimmel: ellenállók próbálnak egy új világot létrehozni. Vanja egyre több mindent derít ki, és rájön: a nyelv nemcsak arra jó, hogy a világ megőrizze alakját, hanem teremteni is lehet vele valami újat.

Az alapötlet, a nyelv valóságformáló képessége sok lehetőséget rejt magában, de a megvalósítás nem sikerült igazán jól. A hangulatteremtés a táj és az emberi kapcsolatok ridegségével ötös. Olyan, mintha Bodor Ádám Sinistra körzete a szomszédban lenne. A szereplők azonban nem árnyaltak, gyakran cselekedeteik sem érthetőek. A történet lassan indul be és első fele (Vanja megbízatása) nem túl összefogottan kapcsolódik a másodikhoz (Vanja élete Amatkában). A homályosság a regény egészére jellemző, néha olyan, mintha kimaradt volna pár oldal. Ugyan a misztikusság jót tesz az olvasó fantáziájának, de itt a regényvilág és a cselekmény érthetősége szenved kárt. Ez a regény végén a legzavaróbb. A költőnő, Berolék Annája vezeti az ellenállókat (ez ad a regénynek egy művészetfilozófiai réteget is), ők lassan átalakítják a világot: mindenfelé csövek jelennek meg és Vanja talál egy föld alatti szerkezetet is, ezek funkciója nem világos. Az ellenállók végül testhatárok nélküli, fényes lényekként térnek vissza. Ők a nyelv teremtő erejét használva összeolvadtak a nyelvvel vagy az anyaggal vagy a világgal? Nem tudni.

Az üzenet lehet az, hogy a fennállón való radikális változtatás, a saját teremtő erőnk veszélyes, félelmetes, de vonzó is. Ha átadjuk magunkat az ismeretlennek, az a létezés másfajta minősége. De mi a tanulsága annak, hogy elvesztik emberi mivoltukat? Mi lesz azokkal, akik ezt nem akarják? Szabadság lesz ez vagy egy újabb elnyomás? A konkrét "megoldásban” több a kérdés, mint a válasz, ami nem lenne baj, ha több kulcsot kapnánk a lehetséges megfejtésekhez. Persze a disztópiának vannak olyan általános jelentései is, amelyek felől jól olvasható: ilyen a konzervativizmus és a forradalmiság közti küzdelem. Vagy hogy ki kell kezdenünk a hivatalos nyelvhasználatot ahhoz, hogy kibújjunk a hatalom nyomása alól, és nem mindegy, miről beszélünk és hogyan, mert ez határozza meg a valóságunkat.