etető;

2018-01-27 08:35:00

Etető - Sebes György: Misszió - kincsekkel

Sulyok Mária - bízzunk benne, még ma is sokan ismerik ezt a nevet. Kossuth-díjas színésznő, kiváló és érdemes művész, nyilvánvalóan csak azért nem lehetett a Nemzet színésze, mert az ő életében még nem osztogatták ezt a kitüntető címet. 79 évet élt, több mint 30 éve halott. Királynői alkat volt, de hitelesen játszott mindent. Egy nyolcperces filmben csak ő látható. Egy anyát alakít. Bemegy egy kávéházba, odamegy a nyilvános telefonfülkéhez - mert régen ilyenek is voltak - és beszélget. Az írót kérdezi - neki csak a hangját halljuk - a II. világháborúban, a doni katasztrófa után eltűnt fiáról. Sulyok Máriát látjuk, de sokkal többet: egy életet, egy sorsot, egy ember - és egy nép - tragédiáját. Nyolc percben. Aztán a 21. század második évtizedének vége felé elgondolkodhatunk a film címén: Mikor van a háborúnak vége?

És ez a kérdés a béke immár hetvennél több éve után is aktuális. Örkény István úgy írta meg a novellát, hogy nem avult el és nem is fog, amíg emberek élnek a világon, és a Föld eme kis országában. Sulyok Mária pazar alakítása pedig csak az egyik szerep az író négy novelláját feldolgozó filmből, amelyet Esztergályos Károly (egyébként 31 évesen) rendezett. És nagyszerű alakítások egész sorát láthatjuk. Kállai Ferencet egy szép lassan megőrülő orvosként, Rajz Jánost ugyancsak egy gyógyító - de soha meg nem gyógyuló - professzorként, aztán Őze Lajost, Bilicsi Tivadart, meg az ifjú Kozák András és Piros Ildikó kettősét. Sztárok voltak egykor, de többek annál: színészek, a szó valódi értelmében.

Mennyire jó, hogy láthatjuk őket. Köszönhetően a közszolgálatinak már csak csúfolt Magyar Televízió retró- és nosztalgiacsatornájának. S bár a politikában és a közéletben játszott dicstelen szerepüket ezzel a műsorfolyammal ugyan nem tudják jóvá tenni, de az M3 létéért és programjaiért mindenképpen elismerés jár. Missziót teljesítenek, mert nemcsak megőrzik a magyar televíziózás első fél évszázadának kincseit, hanem közzé is teszik.

Van miből válogatni. Hiszen anno szinte futószalagon készültek tévéjátékok és -filmek, nagyszerű színészekkel, a korszak legkiválóbb rendezőinek irányításával. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mennyi remek szakember segítette munkájukat. Profi operatőrök, világosítók, hangmérnökök és még ki tudja hány foglalkozás legjobbjainak együttműködéséből születtek a ma is élvezhető darabok. Mellettük pedig ismétlik a ma már átkosnak nevezett korszak egyáltalán nem átkos, hanem nagyon is figyelemre érdemes filmjeit is. Nem különben tanulságos látni az egykori színházi előadásokat, mert bizony a Magyar Televízió annak idején feladatának tekintette - nagyon helyesen -, hogy rögzítse az évek múltán már megismételhetetlen sikereket (meg azokat a darabokat, amelyek akkor kudarcnak látszhattak, de nem biztos, hogy azok is voltak).

Természetesen láthatóak a tévé önálló produkciói. Olyan műsorok, amelyeknek nem volt előzménye, de a kreatív munkatársak kitalálták és meg is csinálták őket. Nem csak a Ki mit tud? évadai vonzottak milliókat a képernyők elé, hanem a sikeres zenés esték, a vetélkedők és a különféle összeállítások is. Mindből rendszeresen ízelítőt adnak az M3 műsorában. Ismételnek portréfilmeket is, ismert emberekről. Jó látni például a Halhatatlanok társulatának tagjait. Egyelőre megválaszolatlan kérdés, miért nem vállalta a Magyar Televízió a folytatást, tehát miért nem lesznek újabb örökös tagok, akiket mindig a közönség szavazott meg, teljesen függetlenül az aktuális politikai kurzustól.

Külön fejezetet érdemelnek Vitray Tamás műsorai, a beszélgetések és azok is, amelyekben a tévézés "kulisszatitkairól" rántja le a leplet. Nem véletlen - és nem is érdemtelen -, hogy egy másik nagy tévés, Friderikusz Sándor egy hete indult rádióműsorában oly meleg hangon emlékezett meg ezekről a programokról. Valóban tanulni és tanítani lehet, amit a mester csinált, utánozni pedig aligha képes bárki is. S bár ezek a műsorok tükrözik, hogy gyakran kezdetleges technikával készültek és a követelmények is egészen eltérőek voltak a maiakhoz képest, de a humanizmus és az emberi hang, valamint az interjú-készítés egyszer egye nem változhatott. Tegyük hozzá: ma is alapkövetelmény - lenne.

A múlt héten, a "klasszikus" rádióújság megszűnése kapcsán felvetettük, hogy a múlt ismerete és tisztelete szerves része életünknek. Az a lap egykor hozzásegített mindenkit, hogy nyomon követhesse a tévézés és a rádiózás múlt századi nagy korszakait. Ugyanez még fokozottabban érvényes az M3 csatornára. Az archívum nyilvánvalóan rendkívül gazdag és még hosszú évekre elláthatja munícióval a műsorok szerkesztőit. Amikor ez a program-sorozat elindult, azt a célt tűzték maguk elé, hogy a nagyközönség számára ismét hozzáférhetővé váljanak a hazai televíziózás megunhatatlan, s annak idején nagy sikert aratott műsorai. Akkor a 40 év fölötti felnőtteket, illetve a nyugdíjasokat tekintették a csatorna célközönségének. Tegyük azonban hozzá, jó lenne, ha a fiatalokat is mind nagyobb számban vonzani tudnák. Nekik is ismerniük kellene azokat az immár klasszikussá vált műveket és műsorokat, amelyeket "őseik" gyakran néztek. Csak sajnos egyáltalán nem biztos, hogy mond nekik valamit például Sulyok Mária neve. Pedig a magyar kultúra egykori nagyjai éppúgy hozzátartoznak az alapműveltséghez, mint Örkény művei.

Már csak azért is, hogy a mai fiataloknak soha ne legyen kérdés: Mikor van a háborúnak vége?