A határon nincs magánszféra

Két évig fotózta a menekülteket a határvidékeken Molnár Zoltán, akinek képei a FUGA-ban láthatóak.

A menekültválság meghatározta az utóbbi két év közbeszédét és a médiumok képi világában is kiemelkedő szerepet kaptak az országhatáron és a budapesti Keleti pályaudvaron készült képek. Így valamilyen módon mindenki valóságának a részét képezi a menekült emberek látványa. A migráció azonban nem kortárs jelenség, a huszadik századi történelem, főleg a második világháború utáni időszak leírható migrációs hullámok történeteként is. Az otthonukat elhagyók megdöbbentő száma nehezíti, hogy adatok és arctalan tömeg helyett embereket lássunk. Molnár Zoltán 2015-től 2017-ig járta a határvidékeket (Szerbia és Magyarország, Ausztria és Szlovénia, Magyarország és Horvátország határait), fotózott budapesti utcákon és egy elhagyott belgrádi vámházban is, hogy bemutassa azokat, akik főleg Szíriából, Afganisztánból és Pakisztánból menekültek.

A képek kikényszerítik a nézőből, hogy segítségre szoruló embereketlásson Fotók: Tóth Gergő

A fotósorozatból készült kiállítás arra készteti a nézőt, hogy távolságtartás helyett humánus tekintettel közelítsen a fotókhoz. A teremben ezt a képek elrendezése segíti: a két hosszabb oldalon embercsoportokat látunk különböző szituációkban. Van olyan fotó, ahol egy-egy tekintet itt is megragadja a nézőt, de ezek a képek alapvetően szenvtelen távolságból mutatják a menekülteket. A terem másik két oldalán viszont portrék láthatóak, és ezek kényszerítik ki igazán a nézőből, hogy ne problémát jelentő menekülteket, hanem segítségre szoruló embereket lásson.

Ezek az emberek nemcsak földrajzilag vannak a határon, hanem átvitt értelemben is. Egy olyan határhelyzetben rögzítették őket a képek, ahol nincs személyiségük, egyetlen tulajdonságuk van, az, hogy menekültek. A vizuális kultúrában hagyományos képalkotó módszernek mondható, hogy az alkotók az alakokat jellemző környezetükbe helyezik, saját tárgyaikkal veszik körül őket, ezzel is kifejezik személyiségüket. Itt a környezet a menekülttábor, a földút, a szemét, a sátrak. Nem tudni, kik voltak korábban ezek az emberek, vagy hova tartanak, egyet tudni róluk: menekültek. Ami a nézőt arra is készteti, hogy továbbgondolja: a két vizes palackot tartó fiúnak vagy az elhagyott vámházban a fémhordó mellett álló fiatal férfinak a menekültlét előtt mi volt a megszokott környezete? Mi a személyes történetük, ami magyarázatot adhatna arra, hogy kik ezek az emberek?

A képekből pontosan érezhető a kiszolgáltatottság Fotó: Molnár Zoltán

A határhelyzetre és a menekültlétre jellemző annak az elvesztése is, ami az ember egyik alapszükséglete: a magánszféráé. Ennek a hiányát erőteljesen érzékeltetik azok a képek, amelyeken álmukban lefotózott embereket látni. Kimondottan kényelmetlen nézni ezeket a képeket. Ki az, akihez ennyire közel férkőzhetünk álmában? Ahhoz, akivel együtt élünk, intim kapcsolatban vagyunk, aki megbízik bennünk. A fotók nem azért készülhettek el, mert a készítő személyes kapcsolatot alakított ki az alanyokkal, hanem azért, mert bárki ennyire közel mehetett ezekhez az emberekhez. Ahogy egy összetett emberi személyiségből egy ilyen helyzetben csak a menekült címke marad, úgy lesz egy változatos, privát és közös terekben való létezésből kiszolgáltatottság.

Az utóbbi években rengeteg kifejező felvételt láttunk menekültekről, a kiállításon látható képsorozat összességében inkább illeszkedik ebbe a vonulatba, minthogy kiugrana belőle, kivétel az alvó emberekről készült képcsoport, amely hatásában kiemelkedő.

Infó: Molnár Zoltán Zöldhatár 2015 - 2017 című kiállítása a FUGA-ban március 26-ig ingyenesen megtekinthető a Budapest FotóFesztivál keretében