Barátság is kellett a győzelemhez

Winston Churchill volt a szenvedélyes udvarló, aki kitartóan ostromolta a tartózkodó Franklin D. Rooseveltet. A Pulitzer-díjas Jon Meacham többször hasonlítja a brit miniszterelnököt és az amerikai elnököt szerelmes párhoz könyvében, amelyben azt próbálja bizonyítani, hogy a két politikus között a második világháború alatt mély barátság szövődött. Azaz nem csak közös érdekeknek és értékeknek, hanem egy baráti viszonynak is köszönhető a hitleri Németország legyőzése.

A Newsweek volt főszerkesztőjének magyarul idén megjelent Franklin és Winston. Egy nagy ívű barátság bensőséges története című könyve az angolszász irodalomban népszerű, könnyed hangvételű ismeretterjesztő történészi munkák közé tartozik. Meacham számos forrást felhasználva írja meg a két politikus barátságának történetét: dolgozik üzenetváltásaikból, gyerekeik, tanácsadóik visszaemlékezéseiből, ismerőseikhez és feleségükhöz írott levelekből. Utóbbiakból nemcsak két befolyásos nőalak, hanem két teljesen különböző, a személyes életet és a politikát nem elválasztó házasság is kirajzolódik. Sikerül-e bebizonyítani, hogy barátságról is szó volt, nem csak érdekről? Többé-kevésbé igen. A két politikus 1918-ban találkozott először Londonban. Rooseveltre nem tett jó benyomást Churchill, aki nem is emlékezett az eseményre. Az ellentmondásos, nagyivóként és lenyűgöző, gyakran terjengős beszédeket mondó szónokként számon tartott Churchill 1939-ben kapott először üzenetet Roosevelttől. Az 1940-ben miniszterelnöknek választott Churchill tudta, egy háborúban esélytelenek az USA segítsége nélkül, Roosevelt viszont abban reménykedett, Nagy-Britannia megállítja Hitlert. A két politikus ezután 1941-ben találkozott a Placentia-öbölben és ezt számos más alkalom követte: találkoztak Washingtonban, Casablancában, Québecben, Teheránban, ünnepeltek együtt születésnapot, karácsonyt, hálaadást, néztek együtt naplementét Marrákesben, üzeneteikben és találkozóikon pedig nemcsak politikai kérdésekről tárgyaltak, hanem érdekelte őket a másik családja is. Az évek során a számos nézetkülönbség ellenére végig azt sugallták: nincs kétség a győzelem felől.

Kapcsolatukban Roosevelt volt a hidegebb, Churchill pedig az, aki féltve figyelte az 1921-ben gyermekbénulásban megbetegedett és tolószékbe kényszerült elnököt és mindent megtett, hogy ne veszítse el a kegyeit. Ez azonban megtörtént, a két politikus közötti szoros kapcsolat 1943-ban gyengülni kezdett. Roosevelt Sztálint nagyobb erőnek vélte Nagy-Britanniánál, így Churchill a harmadik helyre szorult. Roosevelt halála után Churchill esetében is felülkerekedett a számítás: az elnök temetésére nem ment el, azt várta, hogy az új elnök, Harry S. Truman járuljon hozzá, de ez nem történt meg.

Bármennyire is meggyőző a könyv, és feltételezhetően a két politikus között valóban barátságnak is nevezhető bensőséges kapcsolatról volt szó, a politika mégiscsak az érdekekről szól, főleg ha a világ felosztásáról van szó.