Várkonyi Tibor: Száztizenkét szerelmes levél

Haragos a nemzetközi irodalmi világ. Így nem egészen pontos, annak csupán francia nyelvű része. Az lobbantotta föl az indulatát, hogy úgy érzi, kijátszották, visszaéltek a türelmével, semmibe vették az érzelmeit. Megjelent 112 szerelmes levél, páratlan dokumentum, de nem olyan formában, ahogyan az érintettek szerint korrekt, becsületes lett volna. Jogi furfanggal hamisítottak.

A személy szerint érintettek kivétel nélkül a világirodalom jelesei. Túlzás nélkül mondhatni, óriásai. Ketten már nem élnek, temetőben őrzik örök álmukat, klasszikusok lettek. A legidősebb közülük Jean-Paul Sartre volt, az egzisztencializmus pápája, filozófus és író, a vezéralak. Az ő partnere, felejthetetlen szerelme, élettársa volt az írónő Simone de Beauvoir, pillanatra nem váltak meg egymástól. A házasság köztük soha szóba se került, megelőzték korukat. Ma az együtt élők többsége iratok nélkül ragaszkodik egymáshoz, nem kell papír, az érzelmek a fontosak, a ragaszkodás, és fölösleges az egyházi áldás is. Sartre és de Beauvoir fölbukkanása idején ez föltűnő volt és szokatlan, de mert mindketten egyéniségek voltak, páratlanok a maguk nemében, a társadalom nem csupán elfogadta ezt a fölfogást, természetesnek is tartotta.

LANZMANN, BEAUVOIR ÉS SARTRE - A szerelmi háromszög épp Egyiptomban Fotó: AFP

A harmadik megjelenését is. Ő volt a legfiatalabb közöttük, a kölyök, a süvölvény, így természetesen a legszerelmesebb is. Akárcsak a másik kettő, maga is filosz volt, gondolkodó, a Sorbonne-on kapta ő is a diplomáját, csatlakozott hozzájuk. A fiú Claude Lanzmann volt, ma már csak ő él a három szereplő közül. Ekkor, 1952-ben "még csak” filozófus, később a Les Temps Modernes folyóirat igazgatója, de filmrendező is, a Shoah alkotója, a náci tömeggyilkosságok egyik leleplezője,. Ezzel az öt betűvel műfajt teremtett, kifejezte, hogy fölösleges részletesen magyarázkodni a Holokausztról, az öt betűben minden benne van. Claude 17 évvel volt fiatalabb Simone-nál, de meglátva a dámát, lángra gyúlt, mit neki Sartre és de Beauvoir kettőse. A filozófus tudott a szokatlan viszonyról, nem gyötörte féltékenység, miként az írónőt se. Jóval Simone halála után méltatlan volna őt erkölcstelen némbernek nevezni, de kétségtelen, mértéktelenül imádta a szexet, soha nem számolta, egyszerre hány szeretője van. Azt se, milyen neműek. Megrontotta kislány tanítványainak egy részét is, de a törvényes megtorlást azzal kerülte el, hogy szellemi tekintély volt a maga nemében.

Amikor Claude vallott neki, őt is azonnal magával ragadta a szenvedély, testesttől, lelkestől benne volt a háromszögben. Az egyik éjszaka Jean-Paulé volt, a másik a fiatalemberé. Nyíltan, kendőzés nélkül. Claude nem számlálta, hány levelet fogalmazott kedveséhez a hét-nyolc évig tartott liezonban, de tavaly, amikor betöltötte 93. esztendejét, eszébe jutottak: szerves részei gazdag életművének, ideje volna megajándékozni velük az irodalombarát nagyközönséget. Könyvkiadót keresni, rábeszélni, hogy kötetbe gyűjtve dobja piacra őket.

A közelmúltban épp nagy gondban volt a patinás Gallimard, mert úgy vélte, a zsidóellenesség új hulláma idején remek üzlet volna ismét boltokba juttatni a náci megszállás idején általuk már kiadott, páratlan tehetségű Céline antiszemita regényeit. A politikai botrány miatt a kiadó kénytelen volt visszakozni. Ekkor jutott eszébe Lanzmannak, hogy "kárpótlást" kínál föl a cégnek, jelentesse meg a 112 levelet. Semmi pornó, a testi disznóságok korában semmi magamutogatás. Ám ekkor derült ki, hogy a háború után a párizsi törvényhozás milyen kétbalkezes volt. Rendezni vélte a szubjektív vallomások nyilvánosságát, amikor úgy döntött: a tulajdonjognál a levelek szerzőit részesíti előnyben, a címzettnek beleszólása se lehet abba, hogy mit tudhat meg róla a nagyközönség. Semmi szerepe nincs annak se, hogy Simone de Beauvoir már nem él, módja se volna megmukkanni, Lanzmann az egyetlen, aki szólhat.

A derék idős úr úgy döntött, nem anyagi megfontolásból, kizárólag hiúságból csak elmeséli híveinek, milyen is volt ez a páratlan szerelem. A vallomások tulajdonjogát az amerikai Yale egyetemnek adta el, így az eredeti francia szöveget, tehát nem angol fordítását, csakis ez az egyetlen intézmény terjesztheti gall nyelvterületen is. A botrány attól lett igazi skandalum: hogyan jön ahhoz egy tengerentúli bármilyen rangos intézmény is, hogy latinoknak kizárólagos joggal ő „árusítsa” kulturális kincseiket?

Aztán egy újabb fordulat. A Le Monde mindezek után közzétette Simone 1953-ban Lanzmannhoz írott, minden óvatosságot mellőző forró vallomását, azzal a szándékkal, milyen is az örök, kendőzetlen asszonyi érzelem. Íme az idézet szinte csonkítatlanul:

„Drágám, korlátlan szerelmem, imádott magzatom. Nem lelek szavakat érzelmeim megfogalmazására. Fejem a válladnál, a szemem nem győz betelni a tekinteteddel. Gyönyörű vagy, most a halált óhajtom. Nem, tudom, hol vagyok, alighanem sehol. Nem távol Tőled, ez lehetetlen volna. Tegnap óta csakugyan kívül vagyok minden időn, csókjaimmal borítom testedet, arcodat. Szerelmem, valójában nem is tudom, mi a boldogság. Sartre-ot kedveltem, de viszonzás nélkül. Neked azonban imádom a testedet, a lelkedet. Kicsinyem, ne légy szomorú, Te vagy a sorsom, az Örökkévalóságom, az Öröm, a Föld sava borsa, a csorbítatlan fény. Karjaidba vetem magam, mindörökre Asszonyod”.