Szakszervezeti apály

Ez év januárjától a szakszervezetek takaréklángra csavarták szervezeti életüket, a hivatalos kampányidőszakban pedig szinte elnémultak. A csendet legfeljebb egy-két ágazati vagy helyi szakszervezet megmozdulása verte fel. Az országgyűlési választást követően ugyancsak kivártak a szakszervezeti tömörülések, mondván, amíg nincs új kormány, addig értelmetlen bármilyen kezdeményezés. Ezzel szinte egy fél évre némaságot fogadtak a konföderációk, és ezt az állóvíz-szerű állapotot a tagság sem fogadta kedvezően. A huzamosabb ideig tartó érdekvédelmi apály megnehezíti a szakszervezeti munka nagyobb sebességfokozatra való kapcsolását.

Ráadásul rendkívül kevés a fiatal tisztségviselő. Amíg a függetlenített szakszervezeti munka nem biztosít sem anyagi, sem egzisztenciális biztonságot, addig nem adják egymás kezébe a kilincset az alkalmas fiatal jelöltek. Viszont nehezen beszélhetünk érdemi partnerségről, amikor gyakran erős függelmi viszony van munkáltató és érdekvédő között, és bizony gyakran kottázni lehet a köztük lévő felkészültségbeli különbséget.

A kilencvenes években módszertani kérdésekben, továbbképzések terén rendkívül hasznos szereplője volt az érdekvédelmi munkának az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálat (ÉTOSZ). A közelmúltban ismét életre hívták, de a szakszervezeti konföderációk sanda szemmel tekintenek a szervezetre, mivel az elemzéseket végez, minősíti a szakszervezetek munkáját, és ez nem mindig kedvező. Ezért csak ímmel-ámmal vállalnak részt az ÉTOSZ finanszírozásában. Pedig az intellektuális-szervezeti megújulás a megszokott, belterjes módon nem megy.

Dicséretes, ahogy a szakszervezeti tömörülések erőfeszítéseket tesznek a modellváltás, a korszerűbb szervezeti struktúrák életre hívása érdekében. Szárba szökkennek friss ágazati, ágazatközi egyeztető színterek, szervezeti formák, csakhogy úgy tűnik, ezek sem lesznek érdemibbek, hatékonyabbak. Gereblyézzük a vizet.

Azt is be kell látnunk: lejáratódtak a szakszervezetek, és az aktuális társadalmi-gazdasági folyamatok sem kedveznek a megújulásnak. Szükség lenne egy rugalmasabb és szakszervezetbarát Munka Törvénykönyvére, és okkal vetődhet fel a szakszervezetek finanszírozásának kérdése is. Az a kérdés sem ok nélküli, hogy kiket képvisel a szakszervezet. A szűken vett tagságot, vagy miután egy helyi kollektív szerződés minden munkavállalóra vonatkozik, úgy mindenkit? Ellenben: aki nem tag, hogyan járul hozzá a szakszervezet működéséhez?

Megannyi kérdés. Egy azonban biztos: a szakszervezeti apály nem javít a helyzeten.