Kőbányai János: Izrael ideje

Inkább a valóságcserepek hiteles összeillesztéséből kinyerhető tudásért, s összerendezésükért felelős az újságíró, a riporter – aki mint az események közvetlen krónikása, túlélte magát. A közelmúltért, amely megkezdi felszívódását ama "kollektív emlékezetbe".

70/35. Számok. Évek számai. Bekeretezik a bekeretezhetetlen idő hömpölygését, amit a történelem – a maga emlékmunkáját megsegítendő, évfordulók cövekjeivel is igyekszik mozgásából kikeríteni-szakítani, hogy zsákmányát kiszáríthassa-merevíthesse, s közelebbről szemlélhesse azt. Az idő és az emléke nemcsak a világ, vagy egy-egy ország és társadalmának nyújt keretet, de az embernek is, akinek a tudatában ez a folyam áthullámzik és emlékké szervesedik.

A modern Izrael országa, 2018-ban töltötte be hetvenedik évét. Ez a világ legtöbb államához képest megdöbbentően kurta, - még egy ember életében is átlátható-élhető idő. Igaz, a zsidó nép háborúi, és az ország építése révén hatalmas nyomás alatt összepréselt idő – amelyet több dimenzióssá tágít az ókori Izrael, s a világ teremtésétől áttekintő Tórában feljegyzett és továbbadott, amit a vallásába homogenizáltan naprakészen őrzött és ápolt, s nemkülönben a diaszpóra népei közt eltöltött tapasztalatainak "kollektív" és "kulturális" emlékezete. Megannyi tömény és kollektív, valamint folyamatosan lávázó emlékvulkán, amely most a modern – az újkori - Izraelben ég össze új kollektívummá.

E világnyi létezésnek a 2018-ban mérhető számtani felén, 35 éve kapcsolódtam (sodródtam, vonzódtam és választottam) az "ős-új országhoz", hogy ezen új állam (haza) létezésének e második félidejét, hivatásos rögzítőként, és ezen túl is, vagy leginkább "kettős gyökerű" magyar zsidóként – azaz a zsidó és a magyar nép elbeszélése szereplőjeként – váljak tanújává. Én? Nem inkább bennem a kétezer éve innen elüldözött-elvándorolt nemzedék? ("ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem".)

Az emberi "életút felén", ama krisztusi korban – épp 33 évesen – vetődtem Izrael partjaira (mint annyian, a haifai kikötőbe, egy fedélzetien eltöltött 3 napos tengeri út után), hogy aztán némi megszakításokkal ott is maradjak. S noha ezeket a sorokat éppen Budapestről írom, ott is maradtam örökre. (Ahogy "ott" soha nem hagytam el Budapestet.)

Az elbeszélés-cserepekből összeállított idő-töredékeket ki- és megragadó kísérletek tartalmazzák mindazt, amit ebből a féléletnyi egzisztenciából kinyerhettem. Keserves (mert végességet is magában foglaló) - vagy megnyugtató? - tudás ez, mert mindent, ami az energiáiból és tehetségemből tellett itt van. (Meg van.)

KIBUC HASHOFETBEN A BRIT MANDÁTUMÚ PALESZTINÁBAN(1939, JÚNIUS) Hogyan lehet megmaradni az ellentétesvilághatalmak köszörűkövén?

Bizonyára sokkal több is kizsákmányolható lett volna a másfél emberöltőnyi időből. Újságírói-riporteri szempontból, azonban – ezt már meg lehet/kell állapítani – ennyit sikerült. Nincs szánalmasabb, mint az idejétmúlt élet, hivatás, vagy misszió vergődése, alakoskodása. Az ember fizikai kötöttségeitől is függ, ezért bizonyos betöltött kor után nem tanácsos a rutinjában bennragadni. Bármennyire is kínálja magát az éppen az évfordulón (s éppen e sorok kopogása közben) kiteljesedő közvetlen izraeli-iráni találkozás a szíriai csatatéren, az iráni atomalku Donald Trump részéről történő felmondása napján, - hogy ezt valamelyest az életemhez fűzve "lekommentáljam" a médiumok híradásai nyomán. Noha ez a fordulat – mint a vízesés előtt meglóduló víztömeg – nagyon is összegezni látszik elbeszélésem kicsengését.

Inkább a valóságcserepek hiteles összeillesztéséből kinyerhető tudásért, s összerendezésükért felelős az újságíró, a riporter – aki mint az események közvetlen krónikása, túlélte magát. A közelmúltért, amely – amely az események tanújával és rögzítőjével egyetemben – megkezdi felszívódását ama "kollektív emlékezetbe".

Mi a közelmúlt?

Idő-intervallum: egy adott korszak befogadásának látótávolsága. Ahogyan az idő egy-egy történelmi szempontból meghatározó eseménytől távolodik, mint az élességre fókuszáló fényképezőgép lencséje előtt a széjjelcsúszó kontúrok, a történés tényei úgy esnek szét, és szívódnak föl a megfoghatatlan láthatatlanságban. Az eseményeknek az eredeti pillanatban még egységes jelentései áthatolhatatlan homályú közeggé válnak, hogy az idő kérlelhetetlen múlásával múlttá homogenizálódjanak, s e folyamatban lassan-lassan oszoljon föl körülöttük a létüket és lényegüket elfedő gomolygás. Az elhagyott kor felületének rajza önmaga diktálta ütemben lesz egyre élesebb, részletgazdagabb. Fordított párhuzamban a mozgással, amelynek során a történelem történelmi idővé merevedik, s eltávolodik az idők "mélységes mély kútjában" felejtett eseménytől: a kortól, amelyre vonatkozik.

Minél közelibb az emlék, annál kevesebbet tudni róla, s minél távolibb: annál inkább kitisztul az (önmagáról alkotott) kép. A mi életünkben mindig másokról teljesedik egyre gazdagabbá a tudás, miközben a saját magunkra vonatkozó ismeretanyag egyre "tükör által homályosabb" és homályosabb lesz. Lassan objektív kép tárul elénk a nem is olyan "sötét" középkorról, noha a jelenünkben egymásba folyó 20. és 21. századról alig van megfogható ismeret, s az is, ami van: egyre távolodik, átszíneződik, vagy időnként – a felhőket hajtó széljárásoknak megfelelően – elsötétül.

A saját korukat éretten végigélő nemzedékek tudatában az általuk megélt eseménysorokra és azok szereplőire vonatkozó ismeretek, valamint azok megítélései a legtávolibbak és a legeslegcseppfolyósabbak. ("Mire megvénülünk", addigra lassan kivilágosodik, s újra a maga bájában ragyog a gyermekkorunk.) Pedig a történelemnek egy behatárolható mozzanata (doboza) a miénk volt. E mozzanathoz való viszonyunk: a pillanat megragadása, az abban való elhelyezkedés határozza meg leginkább "mindennapi életünket". Vonzásaikat és (lehet: tév)választásaikat, érdekeiket és értékeiket: azt a jövőt, amelyből visszanézve fiaink és unokáink nemzedéke már biztosabbat tud rólunk, akik azt a történelmet csinálták vagy szemlélték. Lehet, késői lesz a tudásra döbbenés. Minden tudás természete az, hogy késői. A jelenből is jól kivehető tapasztalat: a történelem, a "nagy narratíva" nem arra szolgál – minden látszat vagy ideologizálás ellenére –, hogy tanulságait bárki is megszívlelje. A múlt birtoklására törekvés önmagáért való és haszonelv nélküli, mint maga a létezés.

Az általam átélt valóságot későbbi korok illesztik össze: azt a történelmi pillanatot, amelynek lényegéről és eredetéről – mert átéltem – még magam sem tudhatok bizonyosat. A tény, hogy médiumként (a médiumokban) visszatükröződött bennem, nem feltételezi, hogy át- és belátással rendelkezem a korról, amelyet a szemem és más érzékelőszerveim megtapasztaltak. Hiszen benne éltem, s nem lehet egyszerre kint is bent is lenni (látni).

A riport, a pillanatfelvételeket rögzítő műfaj a jövő igazi látásához ad látleleteket. A mai pillanat tükre: csak eleme a mai valóságnak (és igazságnak), amelyből a jövő történésze vagy regényírója meríti látását és áttekintését. Ez a történelem szomorú aspektusa: nem látjuk (tudjuk), de tesszük. Személyes jelenlétünk nemcsak tényekkel, de a hangulattal, a rögzítés stílusában rakoncátlankodó érzelmekkel és hőfokkal mégis olyan tanúság – ez a riport: a jelentést író közvetlen jelenlétének hitele –, amelyből egyszer egész látás, tudás állhat össze. Ez ad hangsúlyos értelmet (jelentést) a rögzítő (riporter) létének.

Egy-egy riport (gyorsan felskiccelt eleven kép) nyilvánosságra hozása (publikálása) a jelennel osztja meg a fölgyűjtött ténybeli és érzelmi ismereteket, sors- és arcvázlatokat, történeteket. (Az epikának is alapkellékeit.) S miután kollektivizálta a tapasztalást, együtt merevedik dokumentumdarabbá a hatással, amelyet olvasóira tett. A riportban akkumulálódott tapasztalásanyagot, a benne összegyűjtött eseményeket, szín- ritmus- és hangulatvilágot az idő más minőségű tudássá érleli. Újra megjelenésekor azzal a tudással vagy tudáshiánnyal szembesül, amelyhez képest a történelmi idő elmozdult a tapasztalatfelvétel idejétől. Így az aktualitását nem az abban hordozott primer ismeretek, élmények adják, hanem a két idő között jól mérhető világ körülményeinek különbsége. A két idő közötti elmozdulás sávja: a közelmúlt. A még nem teljesen dokumentummá hűlt, fakult s még nem egészen hulla-merev, indulati töltés nélküli anyagok adják az alkalmat a közelmúlt érzékeléséhez. A fölgyorsult idő olyan hullámtarajos réteget hajt maga előtt, hogy alig egy naptári évtized alatt múlttá öregszik,- közel- vagy félmúlttá. Riportjaim szereplői és interjúalanyaim közül ki a halálba liftezett le, ki a legfontosabb közegjogi méltóságokba föl a történelem megbolondult páternoszterén. A neveikhez, gesztusaikhoz, cselekedeteikhez s azok indítékaihoz kapcsolható megítélések és ("vad kényszer")képzetek pedig garantáltan nem ugyanazt jelentik, jelenítik meg ma, amit fölbukkanásukkor.

S a rögzítő? A jelentésíró? Ha ama páternoszter fülkéibe tétova lustaságból vagy gyengülő, s majd elapadó hivatástudatból nem is ugrott be, de önmagából – szintén fél(közeli) idegenként – ő is ("mint rossz cipőből") kilépni kényszerül. Nosztalgia nélkül, együgyűsködő zavarral tekint az azonosságra (még egy nem lesz neki: mert egy konkrét életre csak egy adatik), amely éppúgy félholt és félérvényes ma, mint dokumentumainak anyaga. Ahogy a nap járása óráról órára más és más sávot világít meg, úgy a jelen (amely a riportfelvételek kiindulásainak nézőpontjából közel- vagy félmúlt) már megkezdte eddigi létezése lemeztelenítő átvilágítását is: feloldását, beleszervítését az időbe, amely élményei és megfigyelései rögzítéseit (létezését, hiszen értelmét a tárgyukkal együtt élő rögzítő szenvedélyben vagy hivatásban lelte meg) majd múltként vagy kirostálja a jövőben a képből és tudásból, vagy anyagát fölhasználja és nevéhez kötötten vagy anélkül, beépíti a történelem látásába.

Azért még rajta a szemem a Haaretzen és a Jerusalem Poston, mindennapjaim közel négy évtizedes kísérőin, először papír, majd a távolságokat relativizáló/globalizáló online változataik révén (nem szűntek és remélhetőleg nem szűnnek meg, mint a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet, amelyekre még szintén rájár a kezem a billentyűn, s amelyek oldalain rajta volt/van tudósítói létezésem nyoma), mely hasábokon most egy új háború látszik kibontakozni, s amelynek a szétgyűrűzése "ki tudja hol áll meg/ Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg?" ("Öböl-háború", "első és második intifada", stb., vajon milyen nevet ad neki a történelem?) Ennek az újabb háborúnak már nem én leszek a tudósítója, azonban az utánam jövő krónikások kérdése is ugyanez marad: vajon a a modern Izrael túléli, túlszárnyalja-e ókori elődje(i) produkcióját, a még két évszázadot sem megélt teljes, majd korlátozott függetlenséget? Hogyan lehet megmaradni az ellentétes világhatalmak köszörűkövén a folyamatos szikrázásba és ütközés-csiszolódásban, s ennyi milliárd ember csillapíthatatlan gyűlölete ellenére, akik minden balsorsukat Izrael létében szocializálták? Mégpedig az ókorihoz hasonló világrend felbomlás-folyamatában – amely a kétpólusú, a Szovjetunió és az USA egymást kiegyenlítő status quoján nyugodott - s ami éppen az én krónikám kezdetén bomlott fel, s számtalan háború során indította el az új felállás (vagy pusztulás) kezdő mozzanatait, benne az új népvándorlást, amelynek hullámai már elérték Európa partjait, majd közepét - az epicentrumot, amely modernné válásával (gyarmatosításai révén) nyitotta meg a közel-keleti centrumú szökőárat, ami több évszázados spéttel most el(vissza)ömlik. Nemkülönben az újkori Izraelt és népét, a zsidó népet önti el – a frontvonalon. Hasonlóan - kegyetlen kiválasztottság - mint mind a két: a Jézust, és a holokausztot megszülő apokalipszisben. (Amíg idáig érek a fogalmazásban, ha szimbolikusan is, de fölállították az USA, e modern kori Római Birodalom nagykövetségét Jeruzsálemben, s egyúttal minden eddiginél öngyilkosabb vérfürdő folyt le ugyanebből az alkalomból a gázai határ mentén.)

Lehet, nem évfordulós születésnapi hangulat tölti el a magam és egy korszak összeforradásából összeállított elbeszélését. Hiszen, aki benne forgott, nem alakítja, hanem csak membránként fogja fel és adja vissza, a világot, amibe bedobta magát.

S ha már nem tudósít róla, akkor is benne marad örökre.

(A szerző rövidített előszava az Izrael az új népvándorlás korában. Naplók, riportok esszék, interjúk 1984-2018 című kötethez)