Ferenczi József: Nyáridő '58

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:10
ÍTÉLETHIRDETÉS NAGY IMRÉÉK PERÉBEN (1958) Tanárokat minősítettek le, mások maguktól mentek FORRÁS: 1956-OS INTÉZET
Fotó: /

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

Témák
nyár1958
2018.06.16 09:10