Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT
Fotó: /

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

2018.06.16 09:20