Vajda Péter;

Berlusconi;Orbán Viktor;Itália;

2018-06-16 09:27:00

Itália hiába vár a mesebeli kék madárra

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.