Sok baj és egy kevés remény

Ez sokaknak nem fog tetszeni, mert a szocialistákról nem divat jót írni. De van abban valami hősies, hogy még mostani leromlott, partvonalra szorított helyzetükben is igazi választást tartanak. Olyat, amelyiken, mint kissé szarkasztikusan írta az egyik internetes lap, reggel még nem lehet tudni, ki lesz estére a pártelnök. Üdítő színfolt lehetne ez a magyar politikában, ha jobban kitűnne a szürke rengeteg árnyalata közül. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet a Fidesz vagy akár csak a kereszténydemokraták esetében! Nem megy? Hát ez az.

Kádár János úgy ment el a pártkongresszusokra, hogy zsebében kis kockás papíron előre ott lapult a Politikai Bizottság tagjainak névsora. A küldöttek csodák csodájára mindig azokat szavazták meg, akiket ő javasolt. Ugyanez a helyzet a mai kormánypártnál is: minden "káderkérdés" egy személy kézben fut össze. Orbánnal szemben egyszer elindult az ősfideszes Wachsler Tamás - nem bocsájtották meg neki.

Az MSZP nemcsak vallott elveiben, de gyakorlatában is demokratikus párt, minden ebből fakadó gyengeséggel és erővel. Szétbeszélnek, szivárogtatnak, egymással is hadakoznak, nem állítják, hogy monolitként viselik az ellenfelek támadásait. (Ez, mondjuk, vicces is lenne.) Néha kész csoda, hogy megférnek egy pártban. De egyre nehezebb számolni, hanyadszor cáfolnak rá a közeli végükről szóló jóslatokra. Ami persze nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetből talpra fognak tudni vergődni, csak azt, hogy eddig állták a csapásokat, és még mindig kint vannak a csatamezőn.

Tóth Bertalan 54 százalékos többsége számszakilag egyértelmű, politikailag törékeny. Főleg úgy, hogy helyettese nem az ő nevében néhány napja "csapatot" hirdető Ujhelyi István lett, hanem az elnöki posztról kevéssel lemaradt Mesterházy Attilához közel álló Szakács László. Vagyis az MSZP úgy választott elnököt, hogy rögtön meg is kötötte a kezét. Az új vezetőnek ezért először is kompromisszumot kell találnia a vesztesekkel, mert az eredmény alapján a jövőbeli döntéseknél is számolni kell az érveikkel. De az alulmaradók részéről is érdemes keresni a kiegyezést, mert a belső harcoknak a két év múlva esedékes következő tisztújításig nincs értelmük: ha a pártnak nem lesz legalább egy kis sikerélménye jövőre, az európai parlamenti és önkormányzati választásokon, akkor hamarosan még a mostani helyzet után is nosztalgiát fognak táplálni. Nem biztos, hogy ennek van jelentősége, de Tóth és Szakács régóta ismeri egymást, mindketten baranyaiak.

A szocialistákat jogosan gyötri a frusztráció, amiért nem sikerült megakadályozniuk a Fidesz alkotmányozó többségét. Ráadásul el kell viselniük azoknak az ellenzéki választóknak a mérgét is, akik, bár nem sok alappal, de Hódmezővásárhely után már egyenesen a győzelemben reménykedtek. Ilyen dolog a remény: akkor is van, amikor nincs rá ok. Paradox módon ez ad esélyt az MSZP-nek, mert a változást akarók nem sokáig viselik el a reménytelenséget. Lehet másé a hatalom és a pénz, dolgozhat másnak a világpolitikai környezet. A reményből olykor pici is elég.