Kuczogi Szilvia: Nélkülük másként látnánk Petőfit és Ózdot

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:16

Fotó: /

"Brassaï és Kertész nélkül hiányos lenne a francia fotótörténet, Munkácsi Márton és a zseniális képszerkesztő, Stefan Lorant (Lóránt István) nélkül másként alakul a modern német és amerikai képeslapkultúra, Robert Capa nélkül nincs Magnum fotóügynökség, ami pedig a későbbi évtizedeket illeti, Lucien Hervé nélkül másmilyen lenne az építészeti fotográfia is."

Az író, festő Péntek Orsolya 1989-ig foglalja össze a magyar fényképezés történetét most megjelent könyvében. Sikertörténetet mesél el, hiszen a fotográfia, mint újfajta képrögzítési eszköz, viszonylag hamar megjelent Magyarországon: már 1840-ben kiadták Louis Daguerre könyvét.

A legismertebb dagerrotípia
A dagerrotípia szó tulajdonképpen Petőfi Sándornak köszönhetően került be a köztudatba, hiszen őt ábrázolja az egyik legkorábbi és vitán felül legismertebb magyar felvétel. Valószínűleg Egressy Gábor színész készítette. A romos, megrongálódott képet pedig Escher Károlynak sikerült újra láthatóvá tennie az 1950-es években, azóta szerepel az iskolai tankönyvekben.


Az általános iskolai olvasókönyvből mindannyian megtanulhattuk, hogy a fiatal Petőfi Sándorról készült az egyik első dagerrotípia, 1858-ban pedig már összesen tizennégy műterem működött Pesten és Budán. A nagyközönség számára is ismert fotósaink leginkább a huszadik század első felében alkottak. André Kertész, Brassaï, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé és Munkácsi Márton életművével kapcsolatban általában úgy szokás fogalmazni, hogy a fotográfia nemzetközi élvonalához tartoztak. Valójában azonban ők maguk voltak az élvonal. Ez a radikálisnak tűnő nyitógondolat már az első oldalakon szimpatikussá teszi Péntek Orsolya történeti művét. Olyan ez, mint az olimpia, ki ne szeretné azt hallani, hogy valamiben elsők vagyunk, voltunk, még ha nem is mi személyesen, de valaki, hazánkfia.

A 20. század második felétől aztán szétvált az egyetemes és a magyar fotográfia története. "Bár egy-egy alkotónk ért el sikereket külföldön, az egyetemes fotótörténet fontos fejezeteit már nem magyar vagy magyar származású alkotók írták, bár a 80-as években készült hazai fotók között remek munkák is akadnak. A szovjet blokkban létrehozott értékek nem artikulálódhattak megfelelően Nyugat-Európában és Amerikában, illetve csak később, az 1990 utáni időszakban sikerült egyeseknek az áttörés"– állítja, talán kissé sommásan Péntek.

"Amikor 1826-ban Joseph Nicéphore Niépce-nek sikerült nyolcórás expozícióval képet rögzítenie, szó sem volt még művészi célról, csak egy technikai újdonság kezdett körvonalazódni. Nem sokkal később a Francia Akadémia állásfoglalást tett közzé, amelyben kijelentették, hogy a fotó nem művészet. Ezt egyesek vitatták, a vita pedig hamarosan átlépte a francia határt. A fényképészetet mint technikát sokféleképpen használták a kezdetekkor is: Munkácsy Mihály a vázlatrajzolást váltotta ki, de kiadta gebinbe egy miskolci fényképésznek, mások valóban portrézásra használták, így maradt fenn a Jókainé Laborfali Rózáról készített kép is. Ugyanakkor Orbán Balázsról feljegyezték, hogy a korabeli nehéz felszereléssel képes volt órákig hegyet mászni, hogy a legjobb szögből rögzíthessen egy tájat. Nemcsak portrék vannak tehát a korabeli fényképek között. Az akkori politikai elit arcképcsarnoka leginkább társadalomtörténeti és kultúrtörténeti szempontból izgalmas az utókornak." Ezzel válaszolt a szerző lapunk felvetésére, miszerint a könyvet lapozgatva szembetűnő, hogy a fényképezés kezdeti korszakában főként családi albumok és politikusportrék készültek, megrendelésre.

Celebek és ikonok
A politikusok, a véleményvezérek és a sztárok hamar felismerték a fotóban rejlő népszerűségnövelő potenciált. Balogh Rudolf és az általa megteremtett magyaros fotográfia korabeli országimázsként is működött, a külföldi lapok is áradoztak technikai megoldásairól. Brassai Párizsban Picasso egyik személyes fotográfusa volt, Munkácsi Márton pedig egy életművet alapozott amerikai sztárok fotózására.

Logikusnak tűnik, hogy a fényképezés technikai fejlettsége és az ábrázolás tárgya szükségképpen együtt változik. Érthető, hogy amíg 10-15 másodpercig tartott az expozíciós idő, addig a háborús tudósítók nem küldtek akciófotókat. A 19. század végén kollégáink még nem a frontvonalból tudósítottak, hanem a hátországot dokumentálták, beállított képeken. Magyarországon először a krími háborúról jelentek meg a lapokban felvételek. Ezek szerint az ezeket készítő Szathmári Pap Károly volt az első kiküldött hadi tudósítónk? "Szathmári a román uralkodóknak dolgozott – válaszolt Péntek Orsolya. - Először a krími háborúban fényképezett, de az ő esetében szó sem volt a mai értelemben vett háborús fényképekről, aminek technikai oka van, ezt jól látják. A szemben álló felek táboraiban fotózott, és az 1855-ben összeállított albumai egész Európába eljutottak."

A háború és a sport mellett mindig is esküvők, temetések, szüreti bálok és partik szerepeltek a leggyakrabban a fotózandó témák listáján. Kérdés, változott-e a családi és társadalmi események rögzítése az elmúlt 150 év alatt? "Az emberi természetből adódik, hogy elsősorban saját magát és családját igyekszik megörökíteni vagy megörökíttetni, a sajtó természetéből pedig, hogy a szenzációt akarja megmutatni, ez nyilván megmutatkozik a fennmaradt fényképek műfajában is. Alig hiszem, hogy ebben az idők során lényeges elmozdulás történt volna. Csak a mai kor embere nem műterembe megy, hanem szelfizik egyet. A különleges témákat nem az idő múlásában, hanem az egyedi életművekben kell keresni. Klösz György például egyértelműen városfotós volt, Pécsi József pedig megteremtette a magyar reklámfotográfiát."

Ebben a felsorolásban - ellentmondva a szerző kijelentésének a rendszerváltás előtti korszakról - nem feledkezhetünk meg két alkotóról, Benkő Imréről és Korniss Péterről. Az MMA nemrég alakult könyvkiadója komoly albumban jelentette meg az idei könyvhétre Palotás János Benkő Imre monográfiáját, Élet-mű címmel. A dokumentarista fotográfia mesterének legismertebb alkotása ózdi sorozata. Az egykor dicső acélvárosban több ezer ember történetét követte végig kilenc éven át az utcára kerülésükig, de az ő képein keresztül marad fenn a Sziget első éveinek hangulata is. Korniss Péter életművének jelentős része szintén a rendszerváltás előtt született. A magyar munkásábrázolás és a szociofotó csúcsaként szokás emlegetni a Skarbit András szabolcsi ingázóról tíz éven át készült fényképsorozatát.

Vajon a valóságábrázolás igényével készülő képek miként tudnak művészivé válni? "Nehezen lehetne arra válaszolni, hogy Angelo, Brassai, Kertész egyes képei eléggé művésziek-e, gondoljunk Kertész Víz alatti úszójára például. (Ő maga azt mondta: én soha nem dokumentálok, hanem értelmezek a képeimmel. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem azt értelmezem, amit látok, hanem amit érzek.) Évtizedek alatt sem sikerült egyértelműen meghúzni a határt riportfotó és művészfotó, riporter és művész között. Van egy olyan érzésem, hogy az egyes alkotók attitűdje határozza meg, hogy milyen műfajban működnek. Csak egy-egy képet lehet szerintem ide vagy oda sorolni, nem feltétlenül egy egész életművet.” - világít rá az alkotói folyamatokat belülről ismerő Péntek.

A könyv fontos szerkesztési elve volt a női fotósok felfedeztetése, tudtuk meg a szerzőtől. "Besnyő Éva, Ylla, Ata Kandó, Kálmán Kata vagy Máté Olga neve talán ismerősen cseng a szakmai berkeken túl is, de a munkásságuk nem annyira – ebben szerintem az a hozzáállás a felelős, amely eleve leértékel mindent, amit nők hoztak létre Magyarországon a művészeti életben. Az ő életművüket tudatosan akartam visszaemelni a köztudatba. A kötetben külön fejezetet kapott Kinszki Imre, az ő hagyatékát is illő a kulturális emlékezetünk részévé tenni."

(Péntek Orsolya: A magyar fotó - 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018)

2018.06.23 09:16