Vas András;

külföldi;magyarok;kivándorlás;családok;

2018-06-27 07:04:00

"A búcsú borzalmas, mindenki sír" - Családi ünnep a képernyő előtt

Hiába állítja a kormány, hogy a külföldre vándorolt honfitársaink nagy része úgyis hazajön, 650 ezren tartósan máshol keresik a boldogulásukat. Annak minden gazdasági és emberi következményével együtt.

– Négy éve mentem ki az öcsémmel Németországba, Baden-Württembergbe, a bajor határ mellé – mesélte a pécsi Somogyi Zoltán. – Én menyasszony-barátnőt, ő feleséget és két gyereket hagyott otthon, mert úgy beszéltük meg, akkor lehet igazán keresni és spórolni, ha nincs velünk a család. Anyagilag be is vált az elképzelésünk, én a szakmámban autószerelőként tudtam elhelyezkedni, az öcsém pedig egy logisztikai cégnél. Az első hónap a beilleszkedésé volt, utána viszont majdnem minden héten hazajöttünk: összeálltunk öten, kocsival kétszáz euróból megfordultunk, ami fejenként negyven, annyit akkor is elköltöttünk volna hétvégén, ha nem jövünk. Szombat hajnalban értünk haza, vasárnap délután indultunk vissza. Úgy egy évig működött, aztán kezdett fárasztóvá válni, kihagytunk egy-egy hetet, aztán kettőt, s mivel több szabadidőm lett, összeismerkedtem egy német lánnyal… Az öcséméknél pedig a felesége sokallt be, nem bírta egyedül a két gyerekkel, állandóan veszekedtek, a Skype-on is csak marták egymást, végül másfél éve elváltak. Most havonta egyszer megy haza, akkor vele van a két gyerek. Hogy megérte-e? Nekem mindenképpen, de a tesómról nem vagyok meggyőződve: amíg otthon voltak, nagyon szépen éltek…

Bár a kormány részéről szeretik azzal elütni a kivándorlás problémáját, hogy a jobb fizetés és munkalehetőség miatt külföldre ment dolgozók legalább világot látnak, nyelvet tanulnak és tapasztalatot szereznek, az immáron sokesztendős tapasztalat éppenséggel nem ezt mutatja. Ráadásul a hivatalos adatok alapján félmilliós, a valóságban viszont ennél is nagyobb kivándorlás nemcsak a gazdasági, de a magánéletben is komoly gondokat okoz. A hazainál háromszor-tízszer nagyobb fizetés, a sokkal jobb munkakörülmények árnyoldalai a szétszakadt családok, a magukra hagyott gyerekek, szülők, nagyszülők.

Kékesi Judit közgazdászdiplomával vágott neki a világnak tíz éve. Idehaza csak egy tatabányai bankfiókban kapott állást az egyik „ablakban”, Svájcban, majd négy esztendővel később Németországban viszont multicégnél lett középvezető.

– A szüleimnek azt mondtam, ha sikerül kint összeraknom egy idehaza is versenyképes életrajznak megfelelő előéletet, hazajövök – mondja a 37 éves nő –, ám amikor az ember bedolgozza magát, elfogadják és elismerik, már nagyon nehéz visszajönni. Ráadásul férjhez mentem, született két gyerekünk, és nekünk már Mainz az otthonunk. A szüleim rettenetesen nehezen viselik, hogy ezer kilométerre vagyunk, hiszen ilyen távolságból nem lehet csak úgy hazaugrani két-három napra. Így aztán beosztottuk az évet, ők jönnek karácsonykor, mi pedig nyáron megyünk haza, általában két hétre. A búcsú mindig borzalmas, anyámék és a gyerekek is sírnak, és hiába tartjuk a kapcsolatot napi szinten az interneten, az nem olyan, mintha tényleg együtt lennénk. Néhány éve szóba is került, hogy esetleg hazamegyünk, szerettem volna, ha a gyerekek magyar iskolába járnak, de amikor megkezdődött a migránsozás otthon, a férjem, aki felerészben suriname-i, közölte, éppen a kicsik miatt nem hajlandó költözni.

A budapesti Szép Gáborné nagyszobájában nyolc unoka mosolyog a nagymamára. A 73 éves asszony három gyereket nevelt fel, és a 65. születésnapján, amikor tizennégyen ülték körbe az ünnepi asztalt maga sem gondolta, hogy évekkel később már annak is örülni fog, ha számítógépen láthatja-hallhatja gyerekeit és unokáit.

– Elsőként, hat éve a lányom ment ki a férjével és a két gyerekével Londonba – kezdte Ilonka néni –, aztán átköltöztek Skóciába, ahol a párjának nagyszerű állása lett. Az öccsének ugyanaz volt a végzettsége, mindketten CNC-sek, így hamarosan ők is pakoltak, a nagyobbik fiam pedig tavaly ment ki családostul Hollandiába. Kertészmérnök, egy nagy gazdaságban kapott állást, annyit keres, hogy a menyemnek nem is kell dolgoznia, csak a három gyerekkel és a házzal törődik. Annak örülök, hogy mindannyian jól élnek, viszont öregségemre itt maradtam egyedül. A férjem már tíz éve meghalt, egyedül vagyok egy 84 négyzetméteres lakásban. A rezsije nem gond, ugyanis mind a három gyerek küld pénzt havonta, viszont nincs semmi segítségem, nincs kivel beszélgetnem. Persze, telefonálunk, vettek nekem nagyképernyős tévét, azon látom is őket az interneten át, de így nem az igazi. Az unokák nem is mindig jönnek oda, de ha mégis, akkor is olyan idegen az egész. A legutóbbi névnapomra senki sem tudott hazajönni, énekeltek valamit a kamerába, mutatták a tortámat, köszöntgettek, de fél óra után mindenki ment a dolgára. Amíg itthon voltak, egy egész hétvégén tartott minden születés- vagy névnap. Mindenki évente kétszer jön haza, nyáron általában egy hétre lemegyünk közösen a Balatonra, ilyenkor kivesznek egy nagy házat, sütögetnek, az unokák jól elvannak, csak én vagyok egyre idegenebb nekik: megöregedtem, egyedül is vagyok egész évben, zavar a nagy lárma és a sok ember, nem tudok mit kezdeni az egésszel. Érti?! A saját családommal…