Tömpe István: Miniatúra - Kádár János

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:22
GYÁRLÁTOGATÁS Szívesen ment hívei közé és azok nagy örömmel fogadták mindenütt – így működött a szocializmus FOTÓ: FORTEPAN 413
Fotó: /

Kádár János uralkodásának története véres megtorlásokkal kezdődik, ma mégis, fogyatkozó népe emlékezetében Mátyás királyként, korok, vezetők összevetésének egyik lehetőségeként él tovább. Hatalmának csúcspontján milliók tartották élhetőnek rendszerét. Lehetőségeihez képest puritán, mondhatni közömbös volt: az olyasfajta földi javak, mint ruha, műalkotások, bútorok, és kastélyok nem különösebben érdekelték. Kádár az önmaga által gondosan adagolt hatalommal élt. Diktatúrájának puhább korszakában a politikai jogok kivételével az egyéni életstratégiák követhetők voltak, bár évente ezrek disszidáltak. A megörökölt szegénység és a Rákosi-korszak által szinte általánossá tett rossz életkörülmények fokozatos javítása volt politikájának jellegzetessége, amíg lehetett. Emiatt azonban a gazdaság a rendszer Achilles-sarkává vált.

A folyamatosan igazított tervgazdaság egyes részletei életképesek voltak, az egész azonban rosszul működött. Reformok és ellenreformok követték egymást. A kádári konszolidáció hosszan, a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig tartott. Biztos kenyér, cserébe politikai passzivitás: ma is népszerű a formula. Kenyér dolgában a magyarok előrébb kerültek, a gazdaság viszont, vállalkozók híján, csúszott lefelé az európai rangsorban.

A háztájival Kádár János egy életre szóló sikerélményt szerzett magának, ami egész pályafutásában visszaköszön. Korán rátaláltak Losonczi Pálra, aki szinte forradalmi újítást vezetett be a maga termelőszövetkezetében: a munkaegység utólagos elszámolása helyett áttért az előleg pénzbeli elszámolására. Hóman-Szekfű Magyar történetének is ez az egyik fontos fordulópontja: némely feudalizmusok a robotot, a termény-tizedet erőltették, másutt engedték a pénzbeli megváltást. Az ötvenes években bevezetett szocialista „jobbágyság” tehát magasabb fokozatba kapcsolt. A hatás nem váratott magára: a háztájival egyesült tsz addig szokatlan árubőséget produkált a városi piacokon, a falvakban csökkent a nyomor.

A kommunizmus komor menetoszlopát élénkítő szoft feudalizmus, a háztáji illett a korhoz, a helyzethez, illett az ő konszolidációra hajló egyéniségéhez, és egészen jól illett a társadalomhoz. A hatvanas évektől két évtizedig vidéken különösen, de a városokban is rohamos gazdagodás tapasztalható. Az ötvenes évek agrárvezetői kicserélődtek, egykori kulákok és egyre jobban képzett szakemberek vették át az irányítást. A paraszti kisgazdaság a termelőszövetkezettel szervesült, a mezőgazdasági nagyvállalat egyre több szociális-oktatási feladat megoldásában vett részt (manapság, amikor újra a támogatásokra épített nagyvállalatok uralják a mezőgazdaságot, kevesebb integrációs hatás tapasztalható).

A magyar gazdasági és politikai fellendülés közepette Kádárra ráköszöntött a történelem, mivel a csehszlovákok 1968. januártól elkezdődött reformja lassan lázadássá alakult át. Féltette rendszere stabilitását, félt, hogy Dubcek elveszíti a kontrollt az események felett, Nagy Imre járt a fejében. A csehek a szocialista modellt nem utasították el, de a demokratizálás önmagában is halálos véteknek számított a kommunista táborban. A többség szerint Dubcek megbüntetése elkerülhetetlenné, személye tarthatatlanná vált. Kádárnak választania kellett az engedékenyebb vagy a szigorúbb attitűd között, s még augusztusban is beszélt Dubcekkel, de hogy hitt volna a békés és a méltóságot megtartó megoldásban, azt kötve hiszem. Végül a Vörös Hadsereg nyomában a Magyar Néphadsereg is ott poroszkált a poros Felvidéken.

A hatvanas évtized jó eredménnyel zárult: a gazdasági konszolidáció után a növekedés felfelé ívelt, a csehszlovák vihar elkerülte, a barakk vidámságát sikerült megőrizni. Óvatos külpolitikát vitt, sikeres volt, mindig figyelte a szovjeteket. Lavírozott, mondott ezt is, meg azt is, ha kellett. Sohasem tette kétségessé, hogy a Szovjetunió hűséges szövetségese, politikai odaadásával gyűjtött bónuszpontjait mozgástérének növelésére váltotta be.

Kádár innovatív uralkodási periódusa a hetvenes években halványulni kezdett, ő maga egyre megcsontosodottabb, rosszkedvű politikus lett. Gazdasági rendszerének érvényessége is lejárt a hetvenes évek végén és nagyjavításra szorult. Nem akart szembesülni azzal, hogy csak a piaci reformok hozhatnak valamit, más nem nagyon működik. A mából visszanézve, az országirányítók akkor mintha egyszerre lettek volna hitelbe mulató dzsentrik és a szegényekért aggódó munkásvezérek. Atyai hang, gondoskodás, csak semmi visszalépés. Így aztán, már jócskán benne voltunk a gazdasági bajokban, s a reálbér is alig nőtt, amikor a politika a teljes lakosságra kiterjesztette a szociálpolitika és az egészségügy ingyenes szolgáltatásait.

Kúrálandó a gazdaság gyenge teljesítményét, Kádár folyamatos hitelfelvételt engedélyezett, hogy az emberek nyugodtak maradjanak és otthonosnak érezzék rendszerét. A közkeletű bölcsesség szerint a kenyér és a cirkusz összege minden rendszerben állandó. Több kenyér mellett kevesebb cirkuszra van szükség. A gazdasági vezetők közül az olyanokat kedvelte jobban, akik a szocialista modernizáció és a Nyugat technológiai befogadásának mítoszát képviselték (Szabó István, Horváth Ede), pénzt hoztak (Fekete János), vagy rendet teremtettek, mint a külügyes előéletű Marjai József, aki a Gazdasági Bizottság elnökeként, mint a kormány válságkezelője, szétcsapott a bürokraták között. Az akkori rendben is voltak gazdasági „hősök”, sikeres vezetők, bár hogy ennek hatékonyságbeli kifejeződése milyen lehetett, az kevésbé volt érdekes. Behozni a nyugati technológiát, és aztán helyettesíteni a drága dollárimportot, ez fontos volt. A korszak hírneves gazdasági vezetői közül ide idézhető (a nádudvari) Szabó István vagy Burgert Róbert, az iparból Horváth Ede, és még mások is, például Varga Edit, Martos István, később Tatai Ilona.

A gazdasági versenyképesség nem tartozott Kádár szoros érdeklődési területéhez. Arra voltak a felelősök a pártközpontban, akik alatt újabb réteg dolgozott a minisztériumokban, ő alattuk a vállalatvezetők. Utóbbiak egyre növekvő számban jelentek meg a politika közelében. Az irdatlan távolságot, amely Kádár mindennapjait és érdeklődését a vállalatoktól elválasztotta, többféle módon lehetett csökkenteni. Ellátogatott mezőgazdasági és ipari helyszínekre, városi és kerületi pártbizottságokra. És a vadászatok. A helyi pártlobbi erős volt, amíg Kádár érdeklődött a folyamatok iránt. A vége felé, ha komoly bajt érzékelt, saját megbízható politikusait küldte a helyszínre, például Méhes Lajost az Ipari Minisztériumba, Maróthy Lászlót az Országos Tervhivatalba, hogy jelenlétükkel képviseljék a politikát. Választásaival gyakran tévedett, de rendszer volt benne. Úgy viselkedett, ahogy a francia királyok szoktak ilyenkor: a seregek élére herceget kell kinevezni, aki a királyt képviseli, nem pedig valamelyik feltörekvő bugrist.

A szigorú pártirányításban kifejeződő rendi jelleg a hatvanas évek második felétől oldódott, és a nyolcvanas évekre korporatív formát öltött, vagyis a pártbeli és gazdasági elit egyre szervezettebben keveredett. Kivéve a hatalom csúcsait, és az ahhoz kapcsolódó legfontosabb döntéseket, itt Kádár János vezető szerepe töretlen és folyamatos volt. A kompromisszumok robotosának is szokás leírni, de ez csak a hazai és a külföldi érdekcsoportok közötti lavírozásra igaz. A párt gazdaságirányításában kevés volt a kompromisszum és a robot, az egyre rútabbá váló valóság és az ígéret között táguló rést növekvő adósság hidalta át.

Államférfiúi képességeit nem a sakkhoz szükséges taktikai érzékben kell keresni. Időben tudta azt mondani: talán igen, meg hogy talán nem. Nem különösebben foglalkozott az átlagember személyes politikai elkötelezettségével, zendülés nem fenyegetett, az engedélyezett mormogás jót tett a rendszer életképességének. A mával összeköti, hogy Soros Györgyöt ő sem szerette, bár nem használta szimbolikus harci fegyverként, és alapítványára is rábólintott.

A maga üzemszerű kétértelműsége mögé rejtőzött, és lassan látható lett a leromlott elméjű király ruhája is. Sokoldalú sakkjátékosnak írják le, de adott pillanatban csak egy játszmát játszott. Ötvenhétben megtorló, hatvanhétben reformer, hetvenhétben sikeres és tekintélyes pártállami vezető, külföldre nyitó politikus, nyolcvanhétben az öreg Lear király.

1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán hangzott el Kádár utolsó békebeli beszéde, onnan helyzete és egészsége folyamatosan romlott. Személyiségének rétegeit már nem tudta harmonikusan egymáshoz illeszteni. Minden öregedett és meszesedett, benne és körülötte. Utoljára Aczél György volt a partnere, s talán Németh Károllyal tudott még beszélgetni, mert olyan volt, mint ő, csak autoritás nélkül. Egyre betegebb és magányosabb lett. Bukása idején, betegsége és belső konfliktusai miatt, gondolatai egyre fogyó rádiuszú körben mozogtak, amelynek közepén a mindent elemésztő fekete hasadék és Nagy Imre várta.

(A cikk egy várhatóan szeptemberben megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete)

Szerző
2018.06.30 09:22