A fény és az árnyék kvintettje

Publikálás dátuma
2018.06.28 07:46
Fotó: Bordás Róbert
Fotó: /
A nemzetközi hírű cimbalomművész, Lukács Miklós vezette Cimbiózis kvintetté bővülve jelentette meg Lux et Umbra (Fény és árnyék) című lemezét. Az új „jazz-kamarazenei” produkcióról az alapítót és Klenyán Csaba klarinétművészt kérdeztük.

Lukács Miklós, a kortárszene és a jazz világában is kiemelkedő, rendkívül sokoldalú, 41 éves cimbalomművész 2013-ban hozta létre a Cimbiózist, amelynek ritmus-szekcióját azóta is Orbán György (bőgő) és Baló István (dob) alkotja. Trió-felállásban eddig két sikeres lemezük jelent meg a Fonó gondozásában; számos hazai és külföldi fesztiválon léptek színpadra. „Tavaly fogalmazódott meg bennem, hogy a Cimbiózis zenéjét szeretném rendhagyóvá tenni, a hangzás lehetőségeit még jobban kitágítani. Klenyán Csaba klarinétművész barátomat azért hívtam meg a zenekarba, mert nagyon nyitott muzsikus, sohasem stílusokban vagy műfajokban gondolkodik, s közel áll hozzá az improvizáció. Jankó Attila fagottművészt Csaba ajánlotta, bár mi is régóta ismerjük egymást, a konziban évfolyamtársak voltunk” – mondja Lukács Miklós.

Véleménye szerint az új lemezen (amit ugyancsak a Fonó adott ki) „Csaba és Attila nem is vendégek, hanem bizalmas társak, akikkel már az első próbákon megtaláltuk a közös nyelvet, tudunk együtt gondolkodni, szimbiózisban együtt zenélni.” A klasszikus és a kortárszene, valamint a jazz elemeiből így született meg hat kompozíció, amelyek – bár rengeteg teret hagynak a rögtönzésnek – szervesen egymásra épülnek, ciklussá állnak össze. A fény és árnyék tematikája miatt a lemez programzenei tartalmat is hordoz. „Orbán Gyurival és Baló Pistivel mindenképpen folytatjuk a Cimbiózis triót, vannak is konkrét meghívásaink, de közben szeretném, hogy mostantól ennek a klasszikus kamarazene felől közelítő kvintettnek is legyen önálló élete” – folytatja Miklós. Eddigi nagyobb koncertjeik (az Opus Jazz Clubban, a Magyar Rádió Márványtermében és a Fonóban) is igazolták, hogy ez a különleges hangszerösszeállítás és innovatív megközelítés vonzza a közönséget.

Klenyán Csaba Liszt-díjas klarinétművész régóta az európai kortárszenei szcéna meghatározó egyénisége; Kurtág György műveinek egyik legavatottabb előadója. „Őt hallgatva sohasem csupán az előadás technikai oldalára figyelünk fel, hanem magára a zenére, mert tévedhetetlen zeneisége, természetes ösztöne megóvja az öncélú virtuozitástól. Jó kezekben tudhatja darabját az a zeneszerző, akinek művét ő játssza” – írta róla Farkas Zoltán, a Muzsika főszerkesztője. Klenyán Csaba az elmúlt tizenöt évben sokat dolgozott együtt jazz-zenészekkel, köztük Szabados Györggyel, Szakcsi Lakatos Bélával, Oláh Kálmánnal, Balázs Elemérrel és az Új Dimenzió Műhellyel. „Nagyon szeretek improvizálni, de mindig az volt a vágyam, hogy legyenek témák, irányok, folyamatok is, amelyekhez kapcsolódhat a rögtönzés. Lukács Miki muzsikája pontosan ilyen; régóta játszunk is együtt, így boldogan vállaltam, hogy a kibővülő Cimbiózis tagja legyek. A Lux et Umbra a szó legnemesebb értelmében vett kamarazene, nehéz szólamokkal, markáns témafejekkel. Kortárs, népzene, cigányzene és jazz organikus egységben – nagyon büszke vagyok rá” – mondja Klenyán Csaba.

Charles Lloyd újra Budapesten
Charles Lloyd FOTÓ: Jose Ignacio Unanue /AFP

Charles Lloyd FOTÓ: Jose Ignacio Unanue /AFP

Lukács Miklós négy évvel ezelőtt kapott meghívást az amerikai szaxofonos legenda, a magyar tárogató iránt is lelkesedő Charles Lloyd zenekarába. A 80. születésnapját turnéval ünneplő Lloyd mostanában igen aktív: 2015-ben a patinás Blue Note kiadóhoz szerződött, ahol három év alatt három nagyszerű lemeze (Wild Man Dance, I Long To See You, Passin’ Thru) jelent meg. A Wild Man Dance-nek Lukács volt az egyik főszereplője. Most újra együtt játszanak: július 1-jén, vasárnap este a RAM Colosseumban, a Charles Lloyd & The Marvels koncertjén kettejük mellett az ugyancsak világsztár gitáros, Bill Frisell, valamint Greg Leisz (steel gitár), Reuben Rogers (basszusgitár) és Eric Harland (dob) lép színpadra.

2018.06.28 07:46

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24