Marosán György: A komfortzóna csapdája

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:25
REALITÁS A világbajnok szerint előnyben vannak a folyamatosan küzdők FOTÓ: DPA/SVEN HOPPE
Fotó: /

Arrogáns fiatalok árasztják el a magyar munkahelyeket: nincs megállás. Így foglalta össze egy nemrég lezajlott hazai HR-es konferencia tapasztalatait a híradás. Az értékelésről két másik – témájukat illetően egymástól is távoli – kutatás jutott az eszembe. "A jó idők a világot ostoba viselkedésre késztetik" – írta a Financial Times. A kellemes körülmények - az alacsony infláció, a gyorsuló növekedés, a csökkenő munkanélküliség, és az emelkedő jövedelmek – miatt az emberek felhagynak a válság idején magukra kényszerített körültekintéssel, terjed a kockázatkereső és az óvatlan viselkedés. Egy másik vizsgálatban a magyar kutatók kis kedvenceink - a kutyák - szélsőséges jutalom-érzékenységét elemezték (Gerencsér, L. et al. 2018. Development and validation of the Canine Reward Responsiveness Scale. Scientific Report.). Azt tapasztalták, hogy a kutyáknál is kialakulhat - az embernél előforduló - kóros jutalom-függőség, amit az vált ki, ha a gazdi a közös játékot inkább élelem-jutalommal „pótolja”. A „figyelem helyett nasi” modell hatására a kutyák jutalom-motivációja eltolódik az élelmi ösztönzők keresése felé. Amikor a jutalmazásban a játék és a személyes kapcsolat maradt a meghatározó, ilyen – hibás - viselkedés nem volt tapasztalható. A helytelen jutalmazási stratégia láthatóan kóros motivációt idéz elő a kutyáknál és az embernél egyaránt.

Csak a most számít

Az élőlények viselkedését a környezet alakítja. A veszély és a szűkösség lankadatlan figyelemre, az erő összpontosítására késztet, a kellemes körülmények inkább lazításra. Magunk mögött tudva a nehéz időket, nyugodtan hátradőlünk, és pillanatnyi benyomásaink alapján, ösztönszerűen hozzuk döntéseinket. Ennek a viselkedésnek a terjedésében a Nobel díjas közgazdász – P. Krugman - egy újabb gazdasági válság fenyegető előjelét véli felfedezni, mondván: az aggodalom hiánya leginkább aggodalmat keltő. Ám az elkényeztetett kutyákban kialakuló kóros jutalomérzékenység, és a kellemes feltételek között élő polgár óvatlanná és felelőtlenné váló viselkedése egy általánosabb problémára hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a komfort – bizonyos feltételek esetén - megfontolatlanságra és a jövő iránti érdektelenségre ösztönöz.

Az ember élete sokáig gondokkal és fáradsággal teli volt. Ritkán adódott, hogy a pillanat örömét választhassa a lemondást követelő fáradságos munka helyett. Amikor azonban ezt megtehette, a többség rögtön a pillanat jutalmát részesítette előnyben. Az élet mindenkit arra tanított: csak a most számít! Vagyis a hónapokkal, esetleg évekkel később jelentkező hasznot és örömet - az azonnali jutalommal összevetve - diszkontálni, azaz leértékelni kell. Egész életünket az efféle „diszkontált jelenérték” számítás vezérli. Ha befektetünk, folyamatosan összevetjük a megtakarításra szánt – az azonnali fogyasztás elhalasztása miatt felszabaduló - pénzeinket, az annak működtetéséből származó jövőbeli bevételeink jelenbeli értékével. Ám általánosabb értelemben is a vágyak azonnali teljesüléséről való lemondás és a jövőben elérhető jutalom folyamatos összevetése vezérli egy barátság, egy munkahelyi kapcsolat, a közösségben elfoglalt státuszunk, de akár egy szerelem kiformálásába fektetett erőfeszítéseinket. Az emberi tőkét ugyanis - a pénzbelihez hasonlóan - az alapozza meg, hogy lemondunk az azonnali nyereségről, és inkább partnerünket szolgáljuk, remélve, hogy ezt a jövőben – kamatostul - visszakapjuk. Csak ha a jövőbeli örömök értéke nagyobb, mint a jelenben kínálkozó öröm, akkor halasztjuk el az azonnali élvezeteket, és fektetünk be a jövőbeni kapcsolatba!

Pillecukor teszt

A jövő ilyen leszámítolásának – diszkontálásának - mértéke a körülményektől függ. A genetikai hardverbe életkörülmények „írják be” a rátermettséget leginkább támogató viselkedési szoftvert. Egy fejlett társadalomban élő - nyugdíját tervező - felnőtt több évtizedre, egy befektető több évre tervez. A régi korok földművelője csak a jövő hónapra, egy munkanélküli a jövő hétre, egy kábítószeres csak a holnapi adagra gondol. A jövő „leszámítolásának” programját már gyermekkortól kezdjük letölteni. Ezt a pillecukor teszt – egy több évtizede elvégzett kísérlet - látványosan bizonyította (Mischel, W. Pillecukor teszt. HVG Kiadó. 2015). A kutatók még a 60-as években különös választás elé állítottak óvodásokat. Letettek eléjük – kedvencüket - egy marék pillecukrot, majd azt mondták: „Most el kell mennem. Ha akarod, megeheted a cukrot, de ha nem veszel belőle, 20 perc múlva, amikor visszajövök, megkétszerezem, és mind a tiéd lesz”. Az eredmények azt a – nem különösebben meglepő eredményt - mutatták: voltak, akik tudtak várni, és voltak, akik nem.

Ám az igazi meglepetés évtizedek múlva érte a kutatókat. Azok, akik képesek voltak, gyermekként ellenállni a csábításnak – el tudták viselni a kielégülés elhalasztásának kínját - elvégezték az egyetemet, jó állásban voltak, nem fogyasztottak kábítószert és nem kerültek összeütközésbe a rendőrséggel. Akik viszont nem tudtak ellenállni a csábításoknak, azok sokféle viselkedési problémával küszködtek. Mintha a modern társadalom alapvetően azoknak kínálna esélyt, akik magasabbra értékelik a jövőbeli, mint az azonnali élvezeteket. Ugyanakkor a kísérlet újbóli elvégzése nemrég érdekes szempontot hozott a felszínre (Watts, T. et al. 2018. Revisiting the Marshmallow Test. Psychological Science.). Eszerint kevésbé a befolyásolhatatlan „jellem”, inkább a családi körülmények – a meggyőződés, hogy az ígéret teljesül és a jutalom viszonylag gyakori – vezetnek a magas jutalom-halasztási képesség kialakulásához.

Jutalom-érzékenység

Az ember mindennapjait egészen a 20. század elejéig - az eszméléstől a halálig - kényelmetlenségek és elháríthatatlan kötelességek jellemezték. A többség életének nagy részét kénytelen volt a komfortzónán kívül tölteni. Így az „életprogram” szükségképpen a jelent állította előtérbe. Ám a 20. század közepétől a fejlett társadalmakban megváltozott a helyzet. Már a baby-boom nemzedék élete könnyebbé vált a korábbi – a világválságot és a világháborút végigszenvedő – nemzedékekével összevetve. Csökkent a gyerekszám, mégis kevesebb lett a halaszthatatlan feladat és a házi munka, viszont több a kényeztetés. Vagyis, mind több öröm és azonnali kielégülés jutott osztályrészéül a felcseperedő nemzedékeknek. Életélményükké vált: ami eszükbe jutott, azt azonnal meg is kapták. Megszokták, hogy pillanatonként előbukkanó vágyaik azonnal kielégítettnek. Kialakult bennük – elnézést a hasonlatért – az idézett kutyusok mintájára a szélsőséges jutalom-érzékenység. A jutalmat nem a teljesítmény elismerésének, pusztán a szülői jelenlét jelzéseként tekintették.

A felcseperedő nemzedék tehát megszokta a folyamatos jutalmazottságot, és azt is, hogy életét állandóan a komfortzónában töltse. Ám ez a személyes komfortzóna a 21. századba átlépve – szinte észrevétlenül – csapdává vált és rájuk zárult. A nagyjából 15-20 évente felbukkanó újabb és újabb nemzedékek - a baby-boom, majd az X, azután az milleniumi (Y), végül a Z generáció - mindegyikét az egyre komfortosabb életkörülmények formálták ki. Csökkent a kötelesség, szélesült az akaratnyilvánítás joga, a jutalmazás pedig mindinkább elszakad a teljesítménytől. A valóságban persze a generációk átfedték egymást, és kialakulásukat gyakran a politika, és a kultúra eseményei - a vietnami háború elleni tiltakozás, a 68-as diáklázadások, a rendszerváltások, vagy éppen beat- vagy Woodstock-generáció életélményei – katalizálták. Ám az önálló nemzedékké formálódást egy globális trend határozta meg: a család egykori, „házi rabszolgáiból” „kis császárok” lettek, akik félreérthetetlenül kinyilvánítják akaratukat, elvárják annak azonnali teljesülését, és önérzetesen visszautasítják azt, amire nem hajlandók.

Miközben azonban a fejlett világban egyre kellemesebb lett gyermeknek lenni, mégis mind több lett a „viselkedési programhibás” fiatal. A komfortzónában ücsörögve, az erőfeszítés és lemondás nélkül is elérhető kielégülés dacára, állandósul szorongásuk. A 21. század ugyanis - minden kellemességével együtt - egy különös ellentmondást teremt. Egyre nehezebb a kimagasló eredmény elérése az üzletben, a tudományban, a művészetben, de a leglátványosabban a sportban. A csúcs, amire fel kell kapaszkodni, mind magasabb, a vetélytársak száma egyre nő, és folytonosan élesedik a küzdelem. Az a teljesítmény, amivel én egykor versenyt nyerhettem, ma már az induláshoz is kevés. Az a munka, amivel fizikus lehettem, ma már a felvételhez sem elég. Az a kitartás, amivel újra indíthattam a karrieremet, ma kevés lehet, hogy állást kaphassak. Miközben pedig a verseny egyre nagyobb lemondást követel, a fiatal generációkat mindenfelől azzal bombázzák: élj a mának, ne halaszd az azonnali kielégülést.

Sikerkeresők, kudarckerülők

És az elmúlt évben ráébredtünk: fokozatosan a milleniumiak váltak a globális piac meghatározó csoportjává. Számban fokozatosan felülmúlják a babyboom generációt, és mostantól már nem a szabályostól eltérő kivételek, hanem ők alkotják a szabályost. Ám abból, hogy a milleniumiak túlnyomó része a fejlődő világban él, egy különös veszély keletkezik. Az első magyar atlétikai világbajnok - Márton Anita, a női súlylökő - így összegezte saját élettapasztalatát: „a kevésbé jó adottságúak vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek… megelőzik azokat az eleve jó pozícióból indulókat, akiknek sohasem kell plusz munkát beletenniük a sikerbe.” A hátrányos helyzet tehát, minden kényelmetlensége mellett, komoly előnnyel is jár: megtanít arra, hogy a sikerért másoknál többet kell dolgozni. Ez azonban nemcsak a sportban, hanem a munkaerő piacon is így van. A globális világ befutottjainak pozícióit leginkább a kevésbé kedvező körülmények közül induló „versenytársak” veszélyeztetik, akik – kénytelen-kelletlen – elfogadják: a teljesítményt sok megelőlegezett munka alapozza meg. Míg a fejlődő világ fiataljai - a globális pillecukor tesztben – beletörődően hajlandók kivárni azt a 20 percet, amíg az óvónéni visszatér, és megkétszerezi a cukorka-adagot, addig a fejlett világ komfortja által programozott nemzedék azonnal lecsap minden csábító örömre.

Ám a pillecukor teszt eredménye az életpálya egész menetét előre vetíti (Casey, B.J. et al. Behavioral and neural correlates of delay of gratification 40 years later. 2011. PNAS). Az egyén sorsát – azt, hogy mennyi lesz a jövedelme, eléri-e a vágyott státuszt, egészséges marad-e, sőt, hogy meddig él - alapvetően jutalom-halasztási hajlandósága határozza meg. Aki arról álmodozik, hogy híres sportoló (mint Hosszú Katinka), csodált fizikus (mint a most elhunyt S. Hawking), vagy neves rendező (mint Enyedi Ildikó) lesz, annak nemcsak sokat kell dolgoznia. Sőt, abba is bele kell törődnie, hogy életének hosszú szakaszait a komfortzónán kívül tölti. Kegyetlennek tűnhet: a 21. században a boldogság és a siker feltétele rendszeresen kilépni a komfortzónából. Aki nem hajlandó legalább időről-időre elhagyni kellemességekkel kipárnázott világát, bár egész életében folytonosan a kielégültséget választja, sorsa mégis a folyamatos kudarc és sikertelenség lesz.

A 21. század legnehezebben megválaszolható kérdése: hogyan érjük el egyre komfortosabbá váló világunkban, hogy gyermekeink elfogadják a kimagasló teljesítmény követelte lemondást? Megdöbbentő a négylábú kedvenceinkkel végrehajtott kísérlet, amelyben a játékos vagy a hisztis viselkedés mintáit alakították ki bennük. De modern világunk éppen ilyen - a kutyusokéhoz hasonló - kísérleti laboratóriummá vált a felnövekvő nemzedékek számára. Vannak, akiket – az új pillecukor teszt ezt bizonyítja - a személyre szabott elvárás és a teljesítményt pontosan tükröző jutalom sikerre „programoz”. Sokakat azonban a nasikkal megtöltött komfortzóna - az ellenállhatatlan csábítások tömege - kudarcra visz. A következmény: a felcseperedő generációkon belül fokozatosan szétvált a sikerkeresők és kudarckerülők csoportja. Az előzőekre a kényelmes körülmények ellenére a kitartás, a kemény munka, a reális önértékelés és a kihívást jelentő célok elfogadása a jellemző. A kudarckerülők viszont visszariadva a kihívásoktól, az álmok világba menekülnek. Hol túl könnyű célokat, hol meg jól hangzó, de eleve elérhetetlen célokat tűznek maguk elé, ám egyik sem készteti őket nagyobb teljesítményre. Kudarcról, kudarcra bukdácsolnak, s bár mindig a kielégülést keresik, a valóságban elvesztegetik életüket.

A 21. században felnövekvő nemzedékek előtt alapvetően eltérő életutak tárulnak fel. A sikerkeresők számára: határ a csillagos ég. A leszakadó kudarckerülőket viszont az áthidalhatatlanná szélesülő egyenlőtlenség és az újraépülő osztálykorlátok megfosztják a felemelkedés esélyétől. Ők a 19. századdal szembesülnek a 21. században. Ez azonban - a történelem tanulsága szerint - robbanás-veszélyes állapotot idézhet elő. A helyzetet még bizonytalanabbá teszi, hogy a populista politika éppen a kudarc-kerülőkre építi stratégiáját. Felkínálja számukra az alkalmazkodás elutasítását: subprime hiteleket, kábítószereket, a státusz megőrzését, vagy éppen a „régi dicsőség” helyreállítását ígéri nekik. Holott a valódi megoldás: megértetni velük, hogy boldogságuk és sikereik, jövedelmük és egészségük attól függ, szokásukká válik-e a kitartás, a fáradhatatlan tanulás, és a hajlandóság az alkalmazkodásra. Ez pedig alapvetően azon múlik: mi, a szülők – a meghatározó pozíciókból lassan kicsúszók - nemzedéke képes lesz-e saját gyermekeit – az üzlet és a kortársi csoportok hatását ellensúlyozva – kiszabadítani a komfortzóna csapdájából.

Témák
2018.06.30 09:25