Buli az ékszerdobozban

Publikálás dátuma
2018.06.29 07:46
Forrás: Facebook
Fotó: /
Karlovy Vary filmfesztiválja az egyik nagy kelet-európai sikersztori: Csuja László inkubátoros műve, a Virágvölgy képviseli hazánkat a ma kezdődő mustrán.
Miközben Magyarországon olykor bejelenti valaki, hogy nemsokára lesz A-kategóriás mozgóképes rendezvényünk, az ékszerdoboz szépségű Karlovy Vary 1946-ban alapított nemzetközi filmfesztiválja az utóbbi huszonöt évben a régió vezető mustrájaként lett ismert. Az idén ötvenharmadik kiadását ünneplő, ma kezdődő szemle a (legutóbbi) rendszerváltás után a politikától teljesen függetlenítette magát, privát rendezvényként még arra is képes, hogy világsztárokat csábítson Csehországba. A mustra földrajzi elhelyezkedése nyomán mindig is fontos platformja volt a közép-európai filmművészetnek, azon belül is a magyar alkotásoknak. Ugyanakkor a rendezvény lokációja más törvényszerűségeket is érvényesített: története során számos csúcs- és mélypontot is megélt. Az egyik csúcspont éppen ötven évvel ezelőtt volt: 1968 június 5. és 15. között megrendezett 16. fesztivál Moszkva számára ijesztően „nemzetközi” lett a prágai tavasz és Robert Kennedy meggyilkolása miatt, a helyszínről tudósító külföldi újságírók „felvilágosult” cikkeinek köszönhetően. Ezenfelül a programban ott volt a Van, aki forrón szereti című komédia, melyet Tony Curtis kísért el Karlovy Varyba. További végzetes sértésként élték meg a szovjetek, hogy a fődíjat a Jirí Menzel rendezte Szeszélyes nyár kapta – az orosz kritikusok szerint ez a valóságtól kellemetlenül elszakadó alkotás volt. Nem mellékesen, annak idején Sándor Pál első filmje, a Bohóc a falon a zsűri különdíját kapta. Ezen felül, ahogy Sándor Pál visszaemlékezik, nagyon sok minden akkor nem a filmről szólt. Ehhez hozzájárult, hogy előtte több fesztiválon végigsöpört az a bizonyos ’68. A párizsi diáklázadások hevében Jean-Luc Godard és társai elérik, hogy a felénél berekesszék a Cannes-i filmfesztivált és a forradalmi hangulat folytatódott a pesarói mustrán. Az 1965-ben alapított fesztivál specifikus rendezvény volt annak idején: kísérleti, politikailag konkrétabb hangvételű műveket mutattak be Európán és a Hollywoodin kívülről. Az akkor forradalminak számító újítás volt a szervezők részéről az aktivizmus bekapcsolása a rendezvénybe: az alkotók és a cinephile-ek hosszú vitákba bonyolódtak, számos szakmai kiadvány és kultúrpolitikai mozgósítás jellemezte a rendezvényt. 
A cannes-i események bőven szolgáltattak alkalmat az eszmecserére: Roland Barthes, Milos Forman, Christian Metz és Pier Paolo Pasolini is a vitaindítók között voltak. A pesarói Mostra végül olyan intenzíven sikerült, hogy a városra is kiterjesztett demonstráció résztvevőknek a rendőri brutalitással is szembesülniük kellett. A sorban következő Karlovy Vary-i fesztivál volt, mindenki várta, hogy folytatódjanak az események. Ha nem is olyan intenzitással, mint nyugaton, de volt a cseh városban kulturális aktivizmus. Sándor Pál visszaemlékezése szerint a Nyílt fórumon felszólalt Jancsó Miklós is, akire szintén alkalmazhatóak lettek volna Yurenev vádjai.  „Nem csak a filmekről beszélt. Másrészt olyan dolgokat mondott a politikáról, szabadságról, a változáslehetőségéről, hogy én, megmondom őszintén, behúztam a nyakam, annyira aggódtam, mi az Isten lesz. Iszonyú sikere volt a Mikinek. Messiásként érkezett, és teljesítette azt, amit elvártak tőle. Én magyar filmrendezőt olyan helyzetben, amit Jancsót látva, hallva, érzékelve átéltem se előtte, sem utána nem láttam. Amit mondott, igazából akkor értettem meg, amikor bekövetkezett az a bizonyos malőr a szocializmusban” – emlékezik vissza Sándor Pál arra a bizonyos, szintén 1968-as eseményre, amikor a "testvéri országok" bevonultak Csehszlovákiába.  Ezután a hanyatlás korszaka következett Karlovy Vary történetében, a rendszerváltáskor majdnem meg is szűnt a rendezvény. A válságmenedzser végül a nyolcvanas és kilencvenes évek cseh filmjeinek népszerű sztárja, Jirí Bartoska lett. A színész 1994-ben vette át az igazgatói posztot, és meghívta maga mellé művészeti igazgatónak az akkor már épp a nyugdíjas éveire készülő filmesztétát és szerkesztőt, Eva Zaoralovát. Mára a cseheknek sikerült kinevelniük egy olyan új generációt, amelyet érdekel a kultúra, miközben azt is demonstrálni tudják, hogy nekik van egy olyan filmes nagyrendezvényük, amely nemzetközi színvonalú, és tényleg rájuk irányítja a világ figyelmét. A fesztivál ma már egyébként nem állami intézmény, hanem magántulajdon: Jirí Bartoska igazgató cége rendelkezik a jogokkal. Ma így lehet garantálni, hogy a rendezvény független maradjon a politikai erőktől – ez a paranoia pedig a múlt ismeretében tulajdonképpen érthető. Az állam (a kulturális minisztérium és Karlovy Vary városa) még így is támogatja a rendezvényt, de a büdzsé 75 százaléka piaci alapon érkezik.  
Annak érdekében, hogy ez így is maradjon, meg kell tenni a kötelező köröket. Például minden évben fel kell mutatni legalább egy világsztárt: idén ez Tim Robbins, Terry Gilliam, Robert Pattinson és Anna Paquin lesz. Az ő jelenlétük a vörös szőnyegen, illetve az egyéb eseményeken garantálja a sajtó felfokozott figyelmét. Cikkek, fotók születnek, ez pedig boldoggá teszi a szponzorokat, akik így jóval bőkezűbbek, ha a mecenatúráról tárgyalnak. Hogy végül mindenki boldog legyen. 

Egy magyar film lesz

A fesztivál meghívta a régióban készült első és második filmeket felvonultató „East of the West” (A Nyugat Keletje) elnevezésű versenyprogramba Csuja László Virágvölgy című játékfilmjét. Csuja a Filmalap pályakezdő tehetségek támogatására létrehozott Inkubátor Programjában készítette el első mozifilmjét Enyedi Ildikó mentorálásával. A road movie Magyarországon játszódik, napjainkban. Egy külvárosi lakótelepen unatkozó Bianka hirtelen felindulásból ellop egy csecsemőt, majd kénytelen apát és otthont keresni, azonban senki sem fogadja be. Már-már feladná, mikor véletlenül találkozik a munkásszállón élő, jószívű Lacival, aki segíteni akar az utcán rekedt anyának és eldönti, hogy mindenáron otthont teremt számukra. A Virágvölgy különleges amatőr főszereplőkkel készült, a női főszerepben Berényi Bianka Instagram-sztár, az EU Cannibal frontembere, a férfi főszerepben Réti László, többszörös Speciális Olimpiai bajnok látható. 

2018.06.29 07:46
Frissítve: 2018.07.01 09:30

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24