Made in Iron

Publikálás dátuma
2018.06.29 21:40
Forrás: Iron Maiden/Facebook
Fotó: /
Az idei fesztivál fő attrakciója az angol Iron Maiden volt, a zenekar a viharos körülmények ellenére hibátlan koncertet csinált.

- A világ megérett a pusztulásra – ez volt az első gondolatunk, amikor elvegyültünk Sopronban a fesztivállátogató között. Két éve a száraz porviharos, idén viszont az iszapbirkózós turnusban érkeztünk, abban az időszakban, amikor a földi életet elpusztító globális felmelegedés éppen egy eső- és hidegfronttal igyekezett elaltatni az emberek éberségét. A rendezvény területén az időjárásból adódón sör mellett a gumicsizma volt a legkapósabb szuvenír – aki járt már ilyen helyen, nagyjából sejti, hogy ez a kombináció mit jelent.

Az előjelek és a közvetlen előzmények tehát korántsem voltak biztatóak: különféle sátrakból a világ leggagyibb zenéinek változatos mixeit vágták a fülünkhöz az egyre viharosabb széllökések, egy félig-meddig fedett helyen az angol-belga meccset vetítették (0-1), és azokat a földdarabokat, amelyeket az előző napi özönvíz domborzati okokból szárazon hagyott, egy csőtörés készült elárasztani, amikor elindultunk a nagyszínpad felé - mint utóbb kiderült, túlságosan korán, mert az Iron Maiden megvárta a kezdéssel a focimeccs végét. De este 10 órakor megszólalt a Doctor, Doctor (felvételről, természetesen: sosem játsszák koncerten, mégis majdnem minden koncert ezzel kezdődik), és onnantól tulajdonképpen mindegy volt az is, ami tíz előtt történt, meg tulajdonképpen az is, ami éjfél után, hazafelé.

Persze lehetett volna tökéletesebb; mindig lehetne. Ha Sopron felé az utolsó kilométereket nem egy megadugóban araszolva tettük volna meg, és maradt volna egy kis idő aludni a kezdés előtt, hogy ne kelljen a hazavezetés miatt aggódni. Ha nem húzták volna az időt, megvárva, amíg a vihar fölénk ér. Ha az orkán nem hintáztatta volna a gumiból készült, életnagyságú, forgó propellerű harci repülőt, meg később a gumiszörny-fejet úgy, mintha egy ballagási léggömb lenne, és ha nem csapkodtak volna ide-oda a másik gumikreáció ujjai a szélben, elterelve a figyelmet arról a dilemmáról, hogy a hatalmas, lépegető katonába vajon egy óriás bújt bele, vagy ez már az ipar 4.0, amikor a metálkoncerteken is robotok játsszák a mellékszerepeket.

De mindezzel együtt is nehéz visszaemlékezni olyan előadásra ebből az évtizedből, amelyik jobb lett volna. Számomra akkor lett igazán jó, amikor Bruce Dickinson énekes karddal a kezében mesélni kezdett az 56-ban Magyarországról elmenekült énektanárjáról, és (talán csak én hallottam így, de nekem tényleg így jött át) arra biztatott, hogy a megszerzett szabadságot ne adjuk ki a kezünkből). Meg akkor, amikor a Fear of the Darkot sikerült egy kicsit újraértelmezni egy olyan jelmezzel, amelyik mintha egy Mercyful Fate-lemezborítóról lépett volna le: egy fekete cilinder, egy malaclopó kabát, egy fehér ing, egy zölden világító viharlámpa, egy ezüstös színű, csőrös maszk, és máris valahol a XVIII. században jártunk, az utolsó nagy európai pestisjárvány idején. Az egész koncertet átjárta egy sajátos világvége-atmoszféra, részben a díszletek, részben a dalválasztás miatt, de nem csak ezért.

Iron Maiden - Run To The Hills

m/ Up The irons! White man came across the sea, He brought us pain and misery. He killed our tribes, he killed our creed, He took our game for his own need. We fought him hard, we fought him well, Out on the plains we gave him hell.

Voltak egészen transzcedensnek tűnő külső motívumok isk: például a kivetítőn a vége felé tisztán látszott, hogy a színpad előtt esik az eső, de ahol mi álltunk, jobboldalon, nagyjából a hangosítás magasságában, ott egy csepp sem hullott, és álltak kollégák a túlszélen, akik szintén nem találkoztak csapadékkal; mellesleg volt velünk valaki, aki határozottan állítja, hogy a Troopernél hazaindult, mert azt hitte, hogy vége van, mégis lelkesen ecsetelte, hogy milyen nagyszerűen szólt a ráadásban, egy órával később a Hallowed Be Thy Name és a Run to the Hills, miközben abban az időben szinte bizonyosan messze járt már a Lővér kempingtől (mondjuk a hasonló jelenéseknek néha egészen materiális, palackozott magyarázatuk van).

Nem rémlik, hogy valaha is lett volna Magyarországon gyenge, félvállról vett Iron Maiden koncert, de a 120 percnyi csütörtöki profizmus biztosan benne volt a legjobb háromban. Dickinson, aki ismét hosszú hajat növeszt, parádés formát mutatott – ha lehet ilyet mondani: mostanában megint nem látszanak rajta az évek. A már-már stúdiószintű hangzást csak a szél rongálta meg néha, de azt egy szabadtéri alkalmon nem nagyon lehet kivédekezni. Minden hangszer úgy szólt, ahogy négy évtizednyi stadionrutin után elvárja az ember, és a virtuóz dobjátékot végre a kivetítőn is követni lehetett, mint a zenekar 80-as években készült klipjein. Az apokaliptikus hangulatú repertoár jellemzően régebbi darabokból állt: a Rainmakeren kívül tulajdonképpen eljátszottak mindent, amit kell, az pedig azon az éjszakán igazán nem lett volna jó ómen: szerencsére már Győrnél jártunk (hazafelé) amikor leszakadt az ég.

2018.06.29 21:40
Frissítve: 2018.06.30 19:03

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24