Grósz Károly, avagy a kudarc anatómiája

Publikálás dátuma
2018.07.08 11:00

Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény/
Nem jól érezte a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, de hiányzott a hatalom: az ő kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma.
Alig élt már Csernyenko 1984-ben, Kádár hajlott a reformokra, amelyek miatt az IMF is nyomást gyakorolt. Jött Gorbacsov. Glasznoszty? Peresztrojka? A szó a mi hatalmunk. Uszkorenyije, vagyis a gazdasági növekedés gyorsítása?  Ez aztán a jó gondolat a pártvezetőknek: eddig lassú volt a növekedés, tulajdonképpen nem is volt növekedés, de majd most gyorsabb lesz. Dinamizáljunk, mondta később Grósz Károly. Csakhogy mitől menne gyorsabban a lassuló gazdaság, ez itt a bökkenő. Nem elég a zászlót lengetni.

Gorbacsov nyomában

A pártkorifeusok a 80-as évek közepén azt gondolták, legyen pár reform, hiszen a félszívvel engedélyezett változások is a rendszert erősítik. Ebben az időben a külföldi hitel felvétele már akadozott, a nagyító alatt is alig látható növekedés jelentős része ment az adósságszolgálatra. Volt tehát miért lépni, a büszke magyar szocializmus-modell összeomlóban volt. Kádár idegenkedett Gorbacsovtól (és viszont), Grósz viszont sokat merített a fiatalos szovjet főtitkár fellépéseiből. Innen származhatott az a manír is, hogy a reformpropaganda radikális tónust igényel, minek hatására a politikai rendszer stabilizálódik és megújul. És valóban, a nagyközönségnek az első időkben meggyőző, az elődökhöz képest kifejezetten színes volt. Például megengedte a szabad útlevelet, s habár az ország megtelt Gorenje hűtővel, a valutatartalék pedig Bécsben rekedt, a propagandista lelke felderült: jelentős lépést tett a népszerűség felé. Villanásnyi ideig így is volt. A helyzet a Szovjetunióban felemás volt, a reformszövegek dacára a gazdaság nemigen gyorsult, Gorbacsov a nemzetközi porondot választotta dicsősége színhelyéül. Csökkentette a fegyverkezésre fordított pénzt, lazított a belpolitikán, és elengedte Kelet-Európát - ennek lehetősége, titokban, kicsit korábban elterjedt és rémületet váltott ki a kelet-európai politikusok körében. Mindennek fényében értékelendő, hogy a 80-as években Kádárék nem dolgoztak ki olyan alternatívát, amely átalakította és valamennyire konzerválta volna politikai hatalmukat, miközben gazdasági növekedést generálnak, mint az később Kína és Vietnam esetében is történt. Grósz Károly nemcsak használta Gorbacsov formuláit, egy stratégiai dilemmán is osztozott vele: hol a forrástöbblet, amely gyorsan kinyerhető és nem rendíti meg, hanem a felszínen tartja a rendszert? Ha kicsit engedünk is, szívta a fogát a politikai vezetés, az MSZMP hegemóniáját és az állami tulajdon dominanciáját meg kell tartani. Hatékonyabb proletárdiktatúrát építünk, mondhatni. Az egyre pocsékabb helyzet azonban hangosan dörömbölt a pártvezetők ajtaján. A szavak megkoptak, fullasztó lett a szöveg. Tőke és költhető pénz kell, de honnan? Kétségkívül voltak kincstári elgondolások, ha rejtve is maradtak a nagyközönség előtt. Főként az adósság-tőke csere tervét említem, amelynek révén a privatizált vállalatokból eredő bevétel az adósságállományt csökkentette volna. A gondolat politikai szépségtapasza, hogy a külföldi tőke csupán 49 százalékig mehet az állami vállalatokba: hozzon a tőkés pénzt meg technológiát, többséget azonban nem adunk. A pártvezetés azonban a 80-as évek közepén nem volt vevő az ilyen gondolatokra, később pedig más vezetők más terveket hoztak elő, és végül a fokozatos tulajdoni reform helyett radikális átalakulásra, rendszerváltásra került sor.

Csak pergő homok

Grósz Károly 1987 őszén induló működésének kezdeti karakterét ellentétpárokkal jellemezhetjük, amelyeket ő is szeretett: gyors-lassú, dinamikus-tétova, erőteljes-szétfolyó, ő persze a maga kormányzatát gyorsnak, dinamikusnak és erőteljesnek hirdette. Ma inkább hangosnak és felszínesnek mondanám. A lelkes és dolgos miniszterelnök igyekezett elszakadni a múlt kötöttségeitől, és a végén kevés gazdasági reform akadt, amit ellenzett volna. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, néhány kormányzati titokról fellebbent a fátyol, több érthető mondat hangzott el a gazdasági állapotokról. De hiányzott a hatalom, amellyel a változásokat gyorsan és hatásosan be lehet vezetni, mert Grósz kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma. Sem ő, sem környezete nem szokott hozzá az új, lyukacsos erőtérhez, amelyben egyre több csoport vetélkedett. 
Megkésett. Kezdeti népszerűsége ellenére a gazdasági reformok felgyorsításán alapuló modellváltás az átalakuló politikai térben elvesztette vonzerejét, és eljött a politikai reformok kora. Grósz maga is érezte a szelek fordulását, és támogatni kezdte a szocialista pluralizmus gondolatát, amelyet nem csak kimondani, de megvalósítani is nehéz volt. Hogy a pártelit átmeneti dominanciája mellett jusson képviselet más pártoknak, magántőkének, egyházaknak, talán évekkel korábban lett volna valamennyi realitása, ekkor a gazdaság – hosszabb, irányított átmenettel - állami többségű vegyes rendszerré alakult volna át. Aztán a feltételes mód elvesztette az érvényét, az irányítás mozgástere leszűkült. A források utáni hajsza során a magyar politika először a vállalati önállóság növelésében bízott. Az ipari tárcát korábban ejtették, már nem volt fontos; ebből majd hatalmas változások kerekednek. Az állami tulajdon feletti kizárólagos hatalmat megtörni, az üzemeltetés irányítását átengedni a vállalatnak: a modell valamennyire hasonlít a mezőgazdaságban már bevezetett rendszerhez. A vállalati önkormányzatok megerősödtek és a társasági törvény beiktatása után sokan készen álltak, hogy urai legyenek az uratlan birtoknak. A 80-as évek végére a vállalatok ütemet váltottak, és egy új gazdasági rendszert alapoztak meg. Grósz idején került a fókuszba a külföldi tőke ösztönzése, ebből jóval később hatalmas, nemzetközi szinten is értékelhető siker lett, de a pénz már az új rendszer kasszáját bővítette. Egy számára téves kalkuláció eredményeképpen kitalálta Németh Miklóst miniszterelnöknek, akit könnyen feláldozható figurának látott, hiszen közgazdász volt, tehát a kor népszerűtlen csoportjához tartozott. Az volt a nagy gondolat, hogy a dinamizmus jeleként fiatalember kerül a kormány élére, aki majd elbukik, és viszi helyettünk a szégyent, jön aztán másik, akit ugyancsak a távolságtartó nagypolitika választ ki. Mindeközben Grósz és mások a Politikai Bizottságban, amelynek Németh nem is tagja, csakis a hatalommal foglalkozhatnak. E különös gondolatok akkortájt elég széles körben elterjedtek a pártközpont dolgozói között is. Elengedni a napi ügyeket, és csakis azzal törődni, ami a feladatunk, s amihez értünk is, vagyis a politikához. Mikor ilyeneket hallottunk egy-egy pártközpontostól, már érződött, hogy kiszorultak a napi ügyek irányításából, és attól is féltek, hogy népszerűtlen reformokat támogassanak. Ugyan a pártelnök-miniszterelnök munkamegosztás szokásos, de itt - és kicsit magasabbról nézve - mindez nem volt más, mint egy szánalmas és időszerűtlen kísérlet a magyar szocializmus rendies változatának visszaállításához (fent a pártközpont, alatta a dolgozói világ). Ráadásul a világ tovább lépett, és a 70-es évektől kiépült korporatív irányítás, vagyis a párt és a technokrácia szervezett, kétirányú együttműködése ugyancsak a végéhez közeledett - épp, mikor felléptek a vállalati tanácsok előbb, a reformkörök utóbb.

Előadás másik színpadon

Németh Miklós kinevezése megtörtént, de a folytatás egész másképp alakult. Grósz mozgatni akarta a szálakat, húzogatta a zsinórokat, de rövidesen azt kellett tapasztalnia, hogy a valódi előadás másik színpadon folyik. Némethez kezdtek járni a nagykövetek és az üzletemberek, később pedig – ez maga volt a lázadás - második kormányát szinte önmaga, szinte politikai jóváhagyás nélkül alakította meg. Itt a „szinte” arra utal, hogy 1989-ben a pártközpont már nem volt átugorhatatlan akadály, és gyakran azért is egyetértettek, hogy ne szoruljanak ki a közéletből.
Németh és Grósz annak rendje és módja szerint ellenfelek lettek, de háborúba már nem keveredhettek, mert az utóbbi által látszólag uralt párt elemeire esett szét, alvezérei egymás torkát szorongatták. Ambivalens módon pertraktált törést váltott ki Pozsgay Imre 1956-os népfelkelési nyilatkozata. Grósz felhorkant, de talán maga is meglepődött, mennyire nem képes megbüntetni Pozsgayt. Németh Miklós, aki még nem töltötte fel teljesen bátorsági készleteit, zavartan nyilatkozta, hogy az egy mondattal kifejezhetőnél bonyolultabb ügyről van szó. Végül is Grósz és vezetőtársai a posztkádári politizálás gyászosan sikertelen periódusát produkálták, míg az áldozati báránynak szánt Németh, a számára kissé bizonytalanul induló átmeneti kor legnépszerűbb kormányzati vezetője lett.
Nem jól érezte Grósz a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Amikor a pluralizmus nehezen kiejthető szavát kérdezték tőle, azt felelte, napirenden van. Ám akkor egy rendezvényen előjött a fehérterror veszélyével. Másodrangú, indulatos megjegyzésről van szó, volt már ilyen, csakhogy ez robbant, Grósz hitelességi alapjai leomlottak. Bizonyára sokan akasztottak volna kommunistákat, de a választások után, mint tudjuk, nem került sor leszámolásra, ami jelentős részben Németh Miklós érdeme, előzménye pedig a felpuhult Kádár-rendszer. A fősodorban senki sem vágyott radikalizmusra. Gondoljunk Antall József választási plakátjára. Nyugodt erő? Vagyis nem a radi-Szadi, akiktől a tegnapi háromnegyed millió párttag rettegett.
Az a körülmény, hogy Gorbacsov kivonult a régióból, az amerikaiak meg nem vonultak be, miközben az európai demokráciák érdekkörébe kerültünk, arra sarkallja majd a Németh-kormányt, hogy a maga modellváltási programjából rendszerváltási programba váltson át. Minden ismeretem és tapasztalatom szerint a rendszerváltás robbanásszerű indulását a nagyhatalmak egymás közötti viszonyának átrendeződése, és az ebből kibontakozó különleges játéktér ösztökélte, miközben a rendszerváltás tényleges folyamata egyfajta pillangóhatás révén teljesedett ki. Semmiképpen sem beszélhetünk nemzetközi összeesküvésről. A nagyhatalmak nyilván manipuláltak bennünket - melyik ne tenné? -, hogy számukra kedvező változásokat érjenek el. Ezzel együtt nincs olyan forgatókönyv, amelyet a rendszerváltáskor találtak ki, és a valahai szerzők a mai magyar állapotokat elemezve csettintenének, hogy igen, megvalósult a nagy terv, ahogy elterveztük. Minden és mindenki más lett.
Az átalakulási folyamatokhoz sokan hozzájárultak. A korábban marginalizált történelmi és demokratikus ellenzék az árnyékból a fősodorba került. A támogató folyamatokhoz hozzáadták a magukét a reformerek, még az államapparátus is. Sikertelen erőlködésével Grósz Károly is része mindennek, aki jó ideig elhitette pártbeli kollégáival, kihívóival, s a reformkörökkel, hogy van hatalma és érdemes vele üzletet kötni. Mindannyian tévedtek. 
Témák
MSZMP
2018.07.08 11:00
Frissítve: 2018.07.08 11:00