Ellenállók kismamaruhával és szamizdattal

Publikálás dátuma
2018.07.05 17:46

Fotó: Népszava/ Vajda József
A hatalommal szemben fennálló ellenállás különböző formákat öltött a Kádár-rendszerben, kérdés azonban, hogy ennek milyen nyomai vannak a mai társadalomban
- Talán többen emlékeznek rá, hogy amikor meghalt John Lennon, kis cetlik jelentek meg a falakon a városban, körülbelül azzal a szöveggel, hogy „Aki kedvelte és szerette John Lennont, az legyen a Hősök terén december 10-én este hat órakor.” Egy-két barátommal kimentünk, és egy nagyon bizarr eseménynek voltunk részesei. Rengeteg rendőr volt, és az emberek össze-vissza mászkáltak a téren, kettesével-hármasával beszélgettek. Nem volt szervezettség a dologban, és egy idő után lassan oszladozni kezdett a tömeg. Ahogy mentem el a Műcsarnok mellett, odajött három rendőr és igazoltattak. Nem volt munkahelyem, de volt egy hamis papírom, hogy tanárképző főiskolára járok – akkor már nem jártam. Nagyon fiatalnak néztem ki, és nem akarták elhinni, de a személyim is ott volt. S akkor a rendőr rám nézett – szakadt farmer, hosszú haj – és azt mondta: „így akarja maga a magyar fiatalságot felnevelni?” – idézte fel Garaczi László saját történetét a Fugában zajlott Hol volt, hol nem volt – Az ellenállás tétjei a Kádár korszakban című beszélgetésen. A résztvevők rámutattak, az akkori és a mai kontextus teljes mértékben különbözik, és egy hasonló esemény mai viszonyok között egyáltalán nem váltana ki megütközést.  Kiss Noémi író is megjegyezte, sokszor nem egyértelmű, ki az ellenálló. - Van, aki annak mondja magát, de közben benne van a mainstreamben, és belülről úgy tesz, mintha... Mert az egy nagyon jól hangzó dolog, hogy „én ellenállok”, miközben csomó EU-s pénzt kap arra, hogy megvalósítsa a művészetét - vetette fel. A beszélgetés a Kockázati tényezők című kiállítás kísérőprogramja volt, s erre reflektálva Tóth Olga szociológus kiemelte, amit a kiállításon látunk, az a csúcsok csúcsa: az igazi úttörők, az igazi ellenállók. - Az itt látható magyar anyag jelentős részét személy szerint ismertem, de nem fogok azzal dicsekedni, hogy én is ellenálló voltam, mert nem voltam. Én és a hozzám hasonló értelmiségiek a kulturális ellenállás potyautasai voltunk. Nem fizettünk azért, hogy Halász Péterék színházába jártunk, vagy hogy szamizdatot olvastunk, és aki azt mondja, „én olvastam szamizdatot”, azt tessék kinevetni. Aki terjesztette, meg aki vitte, és eldugta, azt komolyan lehet venni – hangsúlyozta a szociológus. Majd Kovács Éva, moderátor kérdésére válaszolván – kulturális ellenállásnak tekintik-e a Kelet-Európai termékek csempészetét? –, elmondta, kutatásai során arra bukkant egy 70-es évekbeli újságban, nagy problémát jelentett a nők számára, hogy csak kétfajta kismamaruhát lehetett kapni. "Elgondolkoztam: amikor a barátnőim nekem varrtak egyedi tervezésű kismamaruhát, vajon az is kulturális ellenállás volt?"  A résztvevőket különösen foglalkoztatta, miként lehet az akkori ellenállási formákat mai viszonyokba átültetni. Pálinkás-Szűcs Róbert, rádiós műsorvezető megjegyezte, a Kétfarkú Kutyapárt Orbán Viktort ábrázoló graffitije is ilyen kulturális ellenállási gesztus. De számos mindennapi ellenállási kísérlet és lépés van, rap- és popszámok, különféle megmozdulások, amelyek valamiféle ellenállásról szólnak, csak meglehetősen kevesekhez jutnak el – vetette fel, hozzátéve: „Hamvas Béla 1958-ban megírta, hogy a magyarok libacombra cserélték el a szabadságukat, és azt kell mondjam, ez meglehetősen pontos gondolat volt.” Mire Garaczi megjegyezte: békacombra. Majd Kovács Éva hozzáfűzte: csirkefarhátra. Garaczi László szerint a kulturális ellenállás egyik lehetősége, jó, szabad és erős kultúrát csinálni. „Mert az a kultúra, amit a hatalom ma ajánl, elég hervasztó, nívótlan és giccsbe hajló.” Szerinte a fiataloknak kellene megoldási módszereket kitalálniuk. Pálinkás-Szűcs Róbert szerint azonban sokkal inkább a szülők korosztályának kellene átvennie például az oktatás szerepét, épp úgy, ahogy régen a szabadegyetemek zajlottak. Úgy véli, létre kell hozni a lakásiskolákat, ahol azt a tudást, ami a magyar iskolarendszerből hiányzik, át tudják adni a gyerekeknek. Ezzel kapcsolatban Kiss Noémi megjegyezte, hogy egy Miskolc, Nyíregyháza, Zala megye környékén élő szülő a mindennapi munka, és háztartási feladatok mellett nem fogja tudni megoldani, hogy ilyen helyekre vigye a gyerekét. Úgy látja, hogy a pesti értelmiségieknek – akik közé maga is tartozik – ki kell lépniük abból a buborékból, amiben mozognak. Látni kell, hogy az a bejáratott, kényelmes élet, amiben sok művész él, nem fedi le a magyar társadalom egészét, és eszerint kell új megoldási javaslatokat kínálni.   

Kockázati tényezők

A július 15-ig látogatható Kockázati tényezők című kiállítás az archívumokban fennmaradt anyagok mentén vezeti végig a látogatót az államszocialista korszak ellenzéki kultúrájának tevékenységi körein, a társadalmi emlékezetben megőrzött nyomain. Az egyes megmozdulások nem egyforma mértékben voltak ellenzéki, illetve politikai jellegűek, erre kiválóan mutat rá a kiállítás, három rendezőelve, az ütközés, a rejtekút és a kijárat kulcsszavai mentén.  

2018.07.05 17:46

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Témák
irodalom
2018.07.19 10:31
Frissítve: 2018.07.19 10:31

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24