Magyar nőnek lenni

Sok-sok évvel ezelőtt az akkori politikai vezetés azt preferálta, hogy az alsó- és középszintű bizottságokban, grémiumokban, delegációkban legyen dísznek legalább egy nő, egy fiatal, meg egy értelmiségi. No persze, ez a szép előírás szinte - a regnálásuk legutolsó éveit leszámítva - sohasem vonatkozott a hatalom legmagasabb köreire, vagyis az uralkodó párt központi bizottsági titkáraira és a hatalom legfőbb letéteményesére, a Politikai Bizottságra. A kormányokra nézve is csak rendkívül ritkán jelentett előírást, hogy női szakember vezessen egy minisztériumot.
A fent idézett alapelv alapján elég gyakran kerültem be ilyen csoportokba, olykor három, mi több, három és fél minőségemben is. Mert ugye, tagadhatatlanul mindig nőnemű voltam, az idő tájt még fiatal is, és értelmiségi, sőt - és itt jön be a fél minőség - úgynevezett reálértelmiségiként, vagyis mérnökként is betöltöttem egy kvótát. Így ezeket a kívánalmakat egyszerre, egyetlen személlyel letudhatták. Az elnökök persze mindig férfiak voltak, kivéve az Országos Nőtanácsot. Az egyéb bizottságokban, tanácsokban stb. az elnök urak (bocs! elvtársak) rendszerint nagyhangú férfiak voltak, akik boldogan öblögették mély orgánumukat, többnyire jó hosszasan. Amikor pedig én is jelentkezni mertem, megkaptam a kioktatást: aztán szép röviden, elvtársnő kedves. És az elején rendszeresen keresztnevemen szólítottak, amit én ugyanolyan rendszeresen visszautasítottam, rámutatva, korábban nem őriztünk együtt birkát.
No, az értelmesebbjének volt annyi humora, hogy elnézést kért, legfeljebb mentségére hozta föl ifjú koromat. A nem annyira értelmes (aki lehetett akár nagy tudós is) meg morcosan duzzogott, de betartotta.
Sok-sok év után mindez miért tolult föl bennem? Két okból is.
Az egyik. Kaptam a neten egy levelet, amelyben az egyik, hozzám közel álló ellenzéki párt tájékoztat, hogy újra kezdik munkájukat a szakpolitikai kabinetjei. Nagyon derék, nagyon fontos! Tizenhárom darab van belőlük, hozzám a gazdaságpolitikai közel is állna. A felsorolásban megadják a kabinetek elnökeinek nevét is. Az egyikben két elnök is van, éppen az általam preferáltban. Ez tehát tizennégy ember. „Ember”, vagyis férfi. Mert a tizennégy főből mindössze egy a nő, egy egyébként általam szakmai képességei és tudása által igen nagyra becsült asszony. Az arány tehát 13 : 1. No, írtam egy emailt, amiben feltettem a kérdést, hogy is van ez? Válaszra sem méltattak. Egyébként ebben a pártban az öt alelnök között is egyetlen nő van, ahogyan a nyolctagú elnökségben szintén.
A másik ok. Itt a másik ellenzéki párt, amely éppen most választott új vezetőséget. Az elnök mellett egy elnökhelyettes és három alelnök képezi a felső vezetőséget. Kivétel nélkül férfiak. Igaz, a választmány elnöke nő, no de az egy meglehetősen súlytalan, nagy létszámú képződmény. De legalább az elnökség egyharmada nő. Szép. Csakhogy a magyar lakosságnak 52 százaléka nő.
A hagyományok erősek. Ahogy már írtam, a Kádár-korszakban nagyon gyéren fordultak elő nők a kormányokban, én mindössze háromra emlékszem. Nagy Józsefné hat elemit és pártiskolát végzett szövőnőből lett könnyűipari miniszter; a közelmúltban elhunyt Keserű Jánosné, ő már közgazdász volt és ugyancsak könnyűipari miniszter; és az orvosból lett kiváló egészségügyi miniszter, sőt egy ideig miniszterelnök-helyettes, Csehák Judit. 
Aztán bekövetkezett a rendszerváltás. Új szelek nyögették az ősmagyar fákat? Ugyan! Az azóta regnált magyar kormányokban összesen ha tucatnyi nő bukkant fel. Jó, Antall József régimódi úr volt, bizonyára úgy vélte, a nő legjobb helye a háztartásban található. De a szocialista Horn Gyula kormányában is mindössze két nő kapott tárcát. Az első Orbán kormányban Dávid Ibolya képviselte a nemzet felét, majd a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányokban is mindössze négy nő szerepelt. Ezt követően a válságmenedzselést Bajnai Gordon láthatóan nem akarta gyönge női vállakra terhelni, és Orbán kormányaiban is legfeljebb mutatóban bukkan fel egy-egy nő. Érdekes, hogy ebben még a volt szocialista országok is más utat járnak, akadnak köztük olyanok is, ahol az új rendszerben nő államelnök, illetve miniszterelnök is előfordult.
De fel a fejjel! Szép változások várhatók e téren, hiszen most éppen védeni fogjuk a keresztény kultúrértékeket. Ne feledjük, e kultúrtörténetben is előfordulnak tudós nő szentek: például Alexandriai Szent Katalin vagy Ávilai (Nagy) Szent Teréz.  De mit kezdjünk mi, akik más kultúrrendben gondolkodunk, akik a mostani ellenzékhez húzunk, és modern eszmei értékeket várunk el tőlük? Úgy tetszik, ahogyan a keresztény értékrendet sem befolyásolja egy-két szórványosan felbukkanó tudós szent nő, úgy a magyar férfiközpontú gondolkodást sem módosítja a mostani képviseleti arány. Még a liberális és/vagy szocialista felfogású ellenzéki pártokban sem.
2018.07.06 11:00
Frissítve: 2018.07.06 11:25

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19