Közmunkán a kultúra

Senki ne mondja, hogy közmunkából nem lehet karriert csinálni. Emlékezzenek csak Orgován Bélára! Ő közmunkásból lett pár hétre a Quaestor vezérigazgatója. Jó, strómanként, de akkor is vezérigazgató. Egy szavát se higgyék tehát annak, aki azon nyavalyog, hogy leállt a mobilitás. Ezt csak a bérjajgató liberális halálmadarak kuvikolják, két hazaárulás között. Persze akárki nem emelkedhet ki, tehetség és teljesítmény kell hozzá. Orgován pl. börtönviselt volt, ami direkt előnynek számított a szintén nem maszületett bárány Quaestor-vezérek szemében. Kevésbé érdemdúsaknak nehezebben megy, pláne ha koloncként még szakképzettség, diploma is akadályozza őket az életpályák közti szabad röpködésben. Ezért nem kell annyi iskolát végezni, ezt szem előtt is tartják az oktatás irányítói.
Nem csoda, hogy a túlképzett kulturális közmunkások is megszívták. Először, amikor elvesztették a rendes munkahelyüket, másodszor most, amikor egy tollvonással a közmunkából is kirúgják őket, mind a négyezret. Egy nagy pofon az egyik oldalról, majd a másikról is egy, csak hogy el ne dőljenek. Csupán ugyanaz történik velük, mint magával a kultúrával. Ha egyszer annyira szeretik, hát osztozzanak a sorsában! Az első fázis az elszegényítés, a második az államnak való kiszolgáltatottság, a harmadik a feleslegessé nyilvánítás. A kultúráé is, a benne dolgozóké is.
Az első felvonás 2011-ben kezdődött: a válságban már lesoványodott művelődési szféra további kiéheztetése, költségvetési részarányának szűkítése. Nem úszták meg az alkalmazottak sem: a kultúra területén 20 százalékos leépítést hajtottak végre. Az intézmények persze küszködtek a létszámhiánnyal, ezért a jóságos állam 2013-tól meghirdette a „kulturális közfoglalkoztatási” programokat. Nagy kegyesen a rendes bér feléért, harmadáért (idén nettó 70 ezerért) lehetett alkalmazni a legalább érettségivel, sokszor diplomával rendelkezőket, részben éppen a kirúgott könyvtárosokat, népművelőket. Ők már annak is örülhettek, hogy diplomás közfoglalkoztatottként egy kicsivel többet kapnak, mint a nettó 54 ezret kereső többi közmunkás. Elvégre a tudást meg kell becsülni, ezt a Horthy-korszakban ugyanígy vallották, ezért az akkori közmunkások között elnevezésben is megkülönböztették az értelmiségi „szükségmunkásokat” az „ínségmunkásnak” hívott fizikai dolgozóktól. Így ugyebár mindjárt más. Sajnos a hálátlan közfoglalkoztatottak nem becsülik a terminológiai finomságokat: az egyik nyilatkozó kulturális közmunkás egyszerűen „kultúrkubikosnak” jellemzi magát. Mások azt mesélik, munkahelyükön „közmukiként” emlegetik őket.
Örültek az intézmények és önkormányzatok is: a kulturális közmunkások bérét az állam fizette. Egyre több helyen már azzal a szándékkal bocsátották el átszervezésre, erre-arra hivatkozva a közalkalmazottat, hogy aztán állami pénzen, éhbérért közmunkásként visszafoglalkoztassák. A NAV adatai szerint 2014-15-ben 2300 embert vettek 90 napon belül vissza „lefokozva” és megrövidítve a saját korábbi munkahelyére. Hogy a közmunkásoknak milyen megbecsülése van, azt tudjuk Lázár János szavaiból („addig sem lopnak”). Vagy a diéta- és fitneszgurutól, aki „a közmunkások bunkó gyerekeire” tett megjegyzést a tévében. Az állásinterjúkhoz tanácsot adó fb-oldalon olvastam: be ne írd az önéletrajzodba, hogy közmunkás voltál, mert akkor be sem hívnak!
És ezzel elérkeztünk a második felvonáshoz: a megalázó kiszolgáltatottság, az államtól való függés állapotához. Hiszen évről évre az állam írja ki a pályázatot a kulturális közmunkára, ő enged vagy nem enged szerződni. Egyre inkább alattvalót csinál magából a kultúrából is: támogatást, kinevezést a hozzá közel állók kapnak, kistafírozza a Magyar Művészeti Akadémiát, elfoglalja a kultúraközvetítésben legnagyobb szerepet játszó médiát. A kultúrát is közmunkára küldték: tegye, amit parancsolnak, és örüljön annak, amit kap. 
Most jön a harmadik rész, a finálé. A megalázott kultúra és a megalázott kulturális közmunkások már nem is tűnnek olyan fontosnak. Feleslegesek. Németh Szilárd volt az Arany János emlékév fővédnöke – kell ennél többet mondani a kultúra rangjáról? A kormánylap nekimegy még a fideszes vezetésű kulturális intézményeknek is - hiábavalóságokra, káros nézetekre és személyekre költik a közpénzt. A Belügyminiszter körlevélben közli: a kulturális közfoglalkoztatás betöltötte funkcióját (köszönik szépen, ennél kulturáltabb országra nincs szükség), ezért nem szerződnek tovább az érintettekkel. Nem számít, hogy ezzel egy perc alatt 30 százalékkal csökken a művelődésben dolgozók száma, és hazavágják az intézményeket is. Hivatkoznak a munkaerőhiányra. Csakhogy a kulturális közmunkások 65 százaléka kistelepülésen dolgozik, sokan Kelet-Magyarországon - ott hová menjenek? Többségük ötvenes – épp most szüntetik meg az idősebbek után járó foglalkoztatási kedvezményt.
Rossz pályát választottak. Többet tudnak, mint kell. Ki tudja, milyen a világnézetük. A Pesti Srácok egyik kommentelője közvetítette az idők szavát: „A liberális az a proli, aki sok marhaságot olvas és több diplomát szerez”. Úgy kell az ilyennek.
2018.07.07 07:30
Frissítve: 2018.07.07 07:30

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19